Ez is egy régebbi (sok évvel ezelőtti) írás, ami most előkerült a "fiókból". Ma valahogy, egy beszélgetés kapcsán megint eszembe jutott... Kicsit talán még kezdetleges, de a végkövetkeztetés azt hiszem igaz, s így ide illik és talán közzétehető.
Sosem lehetünk egészen biztosak bűneink felől. Abban, hogy ha megbánjuk, Isten megbocsátja azokat, természetesen igen. De hogy valahonnan, valamilyen álruhában nem ugranak elő újra, amikor pedig már azt hittük, megszabadultunk tőlük, nos, ebben nem lehetünk biztosak.
Amikor boldogan és némi elégedettséggel eltöltve hiszem, hogy végre leszámoltam a nemiséggel, különösen pedig az XY utáni vágyaimmal, amikor úgy érzem, e téren már teljesen tiszta vagyok és épp nekikezdenék lelkem más foltjainak kitisztításához, kiderül, tévedtem. És ez a tévedés veszélyeket rejt magában – még jó, hogy Isten vigyáz rám, s olykor „véletlenül” úgy intézi a dolgokat, alakítja a körülményeket, hogy a kísértőnek lehetősége se legyen engem csapdába csalni.
Sok szenvedés, kétségbeesés, könny és bánat, harc és ima után végre eljutottam odáig, hogy XY iránti szerelmem tévedés volt, valószínűleg nem is ő volt érzelmeim és vágyaim tárgya, hanem valaki más. Megkockáztatom: Krisztus. Ez így nagyon csodálatos és kényelmes, mert kizárja minden földi szerelem és vágy elhatalmasodását, sőt akár kialakulását is. Ó, milyen könnyű lesz nekem ezután az élet! Milyen könnyű lesz a bűntől való tartózkodás és milyen könnyű Krisztus követése! (Jó hogy nem avattam magam még életemben szentté…)
Nehéz volt és nehéz még most is elfogadni, hogy XY szinte teljesen felszámolta velem a közvetlen, személyes kapcsolatot. Eleinte talán még könnyebb volt, mert elhittem, hogy új munkája, s a távolság miatt van ez. Azután rá kellett jönnöm, hogy a körülmények csak tőlem tartják távol, más barátainktól nem, következésképp e körülményekbe kapaszkodva próbál engem magából kiszakítani. De igazán akkor döbbentem meg, amikor hosszú idő után ismét találkozva, feszes távolságot tartott, s amikor búcsúzáskor megöleltem, volt egy tétova, védekező-hárító mozdulata. Miért is nem akarja, hogy megöleljem? A szíve mélyén még mindig fél, az eltelt hosszú idő után is fél, hogy vágyak ébrednek benne?
S én? Én biztosan túl vagyok rajta? Miért voltam akkor olyan rettenetesen feszült és dekoncentrált a hétvégén, amikor barátaink együtt voltak vele, s én nem? Vajon valóban véletlen, hogy pont most lett a gyerek ennyire beteg, vagy csak Isten „rásegített” az önuralmunkra egy kicsit? Hiszen amikor már lemondtam a találkozásról, a gyerek hirtelen javulni kezdett.
Ha a bűnös vágyainkat, bűnre csábító gondolatainkat érzéseinket nem gyomláljuk ki körültekintően, alaposan és könyörtelenül lelkünk kertjéből, ha csak hagyjuk őket elaludni, s tévesen azt hisszük megszabadultunk tőlük, nagyon veszélyes helyzetbe kerülünk. Az elaltatott, elkábított vágy nem halott, csak tetszhalott: az első kínálkozó alkalomra ébred, s újult erővel pusztít. Hogy ezt elkerüljük, újra és újra imában kell kérnünk a szabadulást és újra és újra könyörtelenül meg kell szemlélnünk lelkünk rejtekeit, hogy nem búvik-e meg bennük valahol a bűn.