2015. október 10., szombat

Anyukák, nézzétek, mit találtam!!!

Bár csak most kezdődött, mégis már javában benne járunk az októberben, és ha túlzás is még a karácsonyi őrülettel idegesíteni magunkat, azért - ha szoktunk - érdemes már most gondolkodni az adventi naptáron. S lám, mit találtam! Egy testreszabható nyomtatható, mégis kreativitást igénylő, gyorsan elkészíthető és olcsó adventi naptárt, mely pont testreszabhatósága miatt bármely már olvasni tudó korosztálynak bejön!!! Ha behozod a linken a nyomtatható anyagot, és rámész a kurzorral a kis szövegre, akkor látni fogod, hogy átírható - természetesen magyar szövegre is. És természetesen azt írsz bele, amit akarsz - ahogy mondani szoktam, határ a csillagos ég és a Te saját fantáziád. Innentől már csak egy nyomtató kell, olló és ragasztó.

Viszont ha már az adventnél tartunk szeretnék tanácsot, segítséget kérni Tőletek. Ha emlékeztek tavaly az adventi lelki készületünk alapja Lukács evangéliuma volt, napi egy fejezet elolvasásával. Nagyon szeretnék idén is valami féle lelki pluszt adni a fiaimnak (és magamnak is persze) ebben az időszakban, hogy ne tudjon a világ fogyasztói őrülete teljesen elfordítani minket a Lényegtől. Kérek szépen ötleteket, hogy 2 tizenéves fiúcskával mit olvassunk, esetleg mit dolgozzunk fel napi kb. 15 percben, ami Jézusra, a megváltásra, a Valódi Szeretetre irányítja a figyelmüket.
Lehet ötletelni a kommentekben!

2015. szeptember 19., szombat

Boldog otthon- egyedülálló módra 3.



Harmadik fejezet: Az édeni otthon

Az alig 3 oldalas rövidke fejezet bemutatja azt az édeni minta-otthont, amelyet Isten álmodott a számunkra. Felvázolja az első emberpár teremtését, komoly hangsúlyt fektetve a férfi és nő kapcsolatának milyenségére: "Isten Évát egy bordából teremtette, amelyet Ádám oldalából vett ki, jelezve, hogy nem uralhatta fejként Ádámot, nem taposhatta lábbal őt mint alsóbbrendűt, hanem mellette kellett állnia, mint vele egyenlő, akit Ádám szeret és véd. [...] tanusítva azt a szoros egységet és szerető ragaszkodást, amelynek e kapcsolatban meg kell lennie."
Kiemeli azt a tényt is, hogy a házasságot Isten alapította, így a házasság jó, az egyik első ajándék Istentől az ember számára. Megmagyarázza a házasság, mint intézmény feladatát: "Amikor az ember felismeri és követi a mennyei elveket ebben a kapcsolatban, a házasság áldás; őrzi az emberiség tisztaságát és boldogságát, kielégíti az ember társas igényét, nemesíti testi, értelmi és erkölcsi természetét."
Kihangsúlyozza a munka, mint az ember boldogságát szolgáló tevékenység szerepét is, de a legfontosabb talán a végkövetkeztetés, az utolsó bekezdésben: "A keresztény otthonban tisztelik Istent."

Nos, ez a rövid, kvázi alapfogalmakat és alaprelációkat tisztázó fejezet jól feladja nekünk egyedülállóknak a leckét! 

Előrebocsátom: nem vonom kétségbe, hogy az özvegyek helyzete legalább olyan nehéz, mint az elváltaké, de jó esetben ők egy feddhetetlen, de legalábbis pozitív társ emlékét őrizhetik és idézhetik el gyermekeiknek. Válás a legritkábban  történik kedélyesen, úgy, hogy ne keserű szájízzel gondolnánk az exünkre. Többnyire konfliktusok, méltatlan jelenetek előzik meg a szakítást, így az emlék finoman szólva is meglehetősen negatív.  

Hát akkor mi is van azzal a szerető ragaszkodással, szoros egységgel? Vajon mennyire erős ragaszkodásnak kell lennie? Mennyit kell tudnia elbírni? Elvárható-e, hogy pusztán keresztényi meggyőződésből egy pár akkor is együtt maradjon, amikor közös életük már túl van a "földi pokol" fogalmán, amikor az egyik félnek esetleg sorozatos megaláztatásokat, netán bántalmazást kell elviselnie a másiktól azért, hogy a családot egybentartsa? Persze ez újabb kérdéseket is felvet. Olyanokat pl., hogy mennyiben tekinthető keresztény házasságnak az az együttélés, ahol az ilyen borzalmak előfordulhatnak?  Mennyire terhelik idegen bűnök a szenvedő félt, azaz mennyiben felelős azért, hogy ilyen agresszivitást váltott ki a párjából? Van-e mentség ilyen terrorra? 
Ezek valós, létező kérdések - de nekünk itt nem az a  dolgunk, hogy ezeket feszegessük, s általuk feltépett sebeinket nyalogassuk, hanem az, hogy a már meglévő problémára - jelesül: egyedülállóként kell gyermekeink (és a magunk!!!!) számára boldog, keresztény otthont varázsolnunk - megoldást keressük és talán találjunk is. 

Természetesen kötelességünk egy megromlott házasságnak esélyt adni, és mindent elkövetni, hogy valamiképp rendbehozzuk azt, hiszen - mint White is írja - ez, a házasság Isten egyik első ajándéka az ember számára. Az ajándékra pedig, amit valaki olyantól kapunk, aki mindenkinél jobban szeret minket, legalábbis illik vigyázni. A házasság - ha jól működik -, valóban kincset ér, amint az a feljebb idézett felsorolásból is kitűnik. Ezért ha még halvány esély is van rá, hogy menthető, menteni kell. És mi, akik már sajnálatos módon kikerültünk a házasságunkból, helyesen tesszük, hogyha a környezetünkben ilyet látunk, akkor erősítjük, bátorítjuk a házastársakat a dolgok rendbehozására. Ezt azonban nagyon nagy körültekintéssel és tapintattal kell tenni, mert érzékeny terepen járunk. Ha másképp nem áll módunkban segíteni, hát az ima, mint lehetőség, még mindíg megmarad - vagy még inkább az áll az első helyen. Tapasztalataink révén bizonyos mértékben felelősek vagyunk a környezetünkben lévő házasságokért is - azt hiszem. 

Számomra a fő problémát mégis az jelenti, amit az utolsó bekezdés feszeget. Hogyan tudom jól vezetni egyszál egymagam a gyermekeimet Istenhez? Hogyan, ha ugyan házasságban élek, de a párom nemhogy nem tesz eleget papi hivatásának, de egyenesen gúny tárgyává teszi a gyerekekkel közös áhítatot, netán határozottan megtiltja a templomba járást, imádságot? (Merthogy ilyenről is hallottam már.) Hogyan alakítok a romokból egy "olyan családot, mely szereti Istent és engedelmeskedik neki ahelyett, hogy fellázadnának ellene"? Az elvált szülők, esetleg valamilyen függőségtől szenvedő szülők gyermekei egyébként is alapból lázadnak - még inkább, mint kortársaik - minden ellen. Hogyan lehet megszelidíteni, Istenhez, Krisztushoz vezetni őket, elérni náluk egyfajta lelki békét, megnyugvást? Hogyan lesz egy ilyen otthonban béke, együttműködés és szeretet? 
Csalódást kell okoznom Neked, Kedves Olvasóm: én magam sem tudom a választ ezekre a kérdésekre. De gondolom, hogy a megoldás azzal kezdődik, hogy feltesszük ezeket a kérdéseket, azaz szembenézünk a problémáinkkal. És feltesszük a kínos kérdéseket önmagunkat illetően is... Talán a következőképpen:

Nekem problémát jelent a családomban, hogy legidősebb fiam (szerintem) egyik napról a másikra él, láthatóan tervezés, előrelátás nélkül, gyakorlatilag úgy tűnik képtelen az álmok köz megragadni a Célt és aztán irányítottan tenni annak megvalósításáért. Kisebb fiaim egyike végtelenül lusta, lassú és álmatag, a másik agresszív, hárítja a felelősséget és az elmúlt bő fél évben rettenetesen meghízott, állandóan nassol. Nem tudom őket rávenni, hogy rendszeresen gyülekezetbe, közösségbe járjanak és nem tudom őket rávenni a napi közös imára sem.
Ez a panaszáradat. Most akkor megkísérlek szembenézni ezekkel a problémákkal őszintén. Nézzük a kérdéseket önmagamra írva. (Huhh, ez súlyos, ilyen őszinte még sosem voltam magammal, különösen nem nyilvánosság előtt, szurkoljatok!!)

Szóval... Jómagam egyik napról a másikra élek, meglett családanyaként is, nincs tervem a jövőre nézvést, nincs hosszútávú célom az életben, aminek alárendelném a cselekedeteimet. (Kérdezhetitek - és joggal -, hogy hát ember, keresztényként nem érzed hosszútávú célnak az üdvösséget??? Nem. Nem érzem annak és mindenkit irigylek, aki képes rá, hogy annak érezze. Egyszerűen annyira felfoghatatlan a számomra még mindíg, hogy nem képez megfogható, elérhető célt. Nem inspirál. Ha sikerül keresztény módra viselkednem egy adott helyzetben, az nem az örök élet reménye miatt van, hanem mert szeretnék olyan lenni, mint Jézus, mert Ő az eszmény számomra és mert - talán gyermeki naivsággal - arra vágyom, hogy örömet szerezzek Neki, mert szeretem.)
Nem vagyok-e magam is lassú és álmatag? Mennyi időt herdálok el álmodozásra - akkor, amikor a cselekvésnek lenne épp az ideje? Mennyit álmodozom értelmes tervezés helyett? 
Nem vagyok-e magam is agresszív, végtelenül agresszív, amikor olyan helyzetbe kerülök, amiben tehetetlennek érzem magam? Nem hárítok-e magam is, pl. akkor amikor arról prédikálok a gyerekeknek, hogy minden értük történik, mindent értük teszek? Igaz ez? Valóban olyan végtelenül önzetlen lennék, hogy sosem gondolok magamra és az érdekeimre? Ha pedig igenis gondolok, az feltétlenül bűn?
Jómagam nem nassolok egész álló nap? Vagyis inkább fél éjszaka? Nincsenek súlyproblémáim, amelyek csak és kizárólag jellememre vezethetőek vissza? 
Én magam nem ingadozok-e két felekezet, két közösség között évek óta? El tudom-e magam szánni arra, hogy végérvényesen itt vagy ott tegyem le a voksomat? Rendszeresen, minden napot imával kezdek és zárok? Minden alkalommal megállok legalább egy percnyi rövid fohászra, amikor a Lélek indít rá?
(Természetesen ez nem azt jelenti, hogy most össze kell törnünk bűntudattól sújtva! Csak annyit jelent, hogy itt is örvényes az az igazság, hogy ha a környezetünkben változást szeretnénk, akkor a változtatást önmagunkon kell elkezdeni. Én ettől a gondolattól nemrégen még gutaütést kaptam, mondván, hogy ilyen körülmények között hogyan változzak. Ám ez év első negyedében döbbenten kellett tapasztalnom, hogy ahogy én békésebb, kiegyensúlyozottabb lettem, úgy a legkisebbem is kezdett szelídülni.)

Köszönöm, köszönöm, megveregettem a vállam, bátran szembenéztem önmagammal.
Igenám, de a megoldást még mindíg nem találtam meg. Azt a megoldást, amely mindannyiunk számára, akik egyedülálló szülőként működünk, üdvös megoldás lenne. Hacsak... Nos, mely lépés kellene, hogy következzen most, hogy látjuk, a gyermekek hibái a mi hibáink tükörképei?  Most, hogy összecsomagoltuk a hibákat, mi a következő, amit tennünk kell? Igen, igen, át kell adni őket Krisztusnak. Milyen szépen, egyszerűen hangzik is ez... De aki valaha próbálta, csak egyetlen hibáját, gondját átadni az Úrnak, az tudja, mennyire nehéz is ez. Nem tudok rá receptet. Egyszerűen el kell engedni. Hinni kell, bízni kell annyira Istenben, hogy merj akár a világ szerint esztelen is lenni. Arra, hogy mi is ez a bizalom, hagy idézzem ide a legjobb képi megfogalmazást, ami szerintem erre valaha válaszként született. Ne botránkozz meg: az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag c. film jelenetéről van szó.


Így kell(ene) hinnünk abban, hogy Isten minden gondunkat elrendezi, amit rábízunk...

Elég kellemetlen, de a hosszas fejtegetésem végére attól tartok, nem jutottam közelebb a megoldáshoz, hiszen mindezeket nélkülem is tudjátok jól. Illetve dehogyis nem, a megoldáshoz közelebb jutottunk, csak a hogyanja nem világos még, azt kell kibogozni majd a további oldalakból. A megoldás ott van e fejezet záró mondataiban: 

"...ahol mindnek felett Isten uralkodik, és ahol a gyermekeket a hitre, a Biblia és a Teremtő tiszteletére tanítják. Az ilyen család igényelheti az ígéretet: >>...akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek...<< [...] Egyedül Krisztus jelenléte tudja boldoggá tenni az embert és az asszonyt."




















2015. szeptember 14., hétfő

Boldog otthon - egyedülálló módra 2.

A sorozat lelkesen megírt első része utáni hosszú csend nem állt szándékomban, de mentségemre legyen mondva, hogy iskolakezdés történt az elmúlt 2 hétben. (Akinek van 6 évesnél idősebb csemetéje, az pontosan tudja, miről beszélek.) Ráadásul nem is akármilyen iskolakezdés, mert Csabi  a középiskolát kezdi ebben a tanévben, Ákos pedig 5. osztályos lett. És még szülinapoztunk is múlt vasárnap. Szóval volt feladat, program és agyzsibbasztás bőséggel. 

Kárpótlásul a héten igyekszem több fejezetet számotokra kijegyzetelni.




White folytatja az első fejezetben felvetett gondolatot az otthon légkörét illetően. Tovább boncolgatja - immáron nem (csak) mentális, hanem fizikai értelemben is. Utal arra, hogy lakásunk, házunk - vagy akár albérletünk - otthonossága elsősorban nem pénz függő. Nem a vagyonról, a luxusberendezésről van itt szó. Sokkal inkább a befektetett munkáról. A keresztény otthon legyen "tiszta, takaros, rendes", hogy a hazaérkező - vagy aki vendégként betér oda - kellemesen érezze magát. 
Kicsit talán meglepő, de sajnos még napjainkban sem idejétmúlt a figyelmeztetés a személyi higiéné fontosságára. A pozitív változást külsőnkben és otthonunkban a szerző fontosnak tartja, részben a betegségek megakadályozása miatt, részben pedig azért, hogy "otthonunk és személyünk körül legyen minden rendezett és vonzó" (nem pedig hivalkodó!). Itt tér ki arra a fontos igazságra is, hogy ha valaki megtér, és engedi a Szentlelket munkálkodni az életében, akkor annak külső (megjelenésbeli) és belső (jellembeli) hatásai is kell legyenek. 
Külön bekezdést szentel a tisztaságnak járványügyi szempontból. (Azt hiszem ez az adott korban nagyon forradalmi bekezdés lehetett, de ma sem győzzük hangsúlyozni gyermekeinknek pl. a kézmosás fontosságát.)
Kategorikusan kijelenti, hogy "a boldog otthon feltétele a rend".
Ezt talán azon olvasók, akik inkább "A zseni átlátja a káoszt" , illetve "a lakásod van érted, nem te a lakásért" jellegű hozzáállás hívei  -vagy akik egyszerűen csak nem tudják, hogyan valósítsák meg a rendet, különösen úgy, hogy az ne vegyen el időt más, fontos területeitől az életnek -, bosszantónak, netán túlzónak tarthatják. Az én személyes tapasztalatom azonban az, hogy a praktikus rend egyrészt megkönnyíti egyéb feladataink (pl. főzés, tanulás) elvégzését, másrészt a rendezett környezet békét, harmóniát, biztonságot sugall, erre hangolja az ott tartózkodókat, lehetővé teszi számukra a pihenést, feltöltődést.  (Akinek a rend kialakítása és megtartása szervezési, időgazdálkodási problémát jelent, annak ajánlom figyelmébe a Fly Lady módszert, amiről bővebben pl. itt olvashattok, és itt komoly segítséget is kaptok a kialakításához. Én is innen tanultam egyébként.)
E.G. White Felidézi bennünk Mária és Márta történetét: mindenképpen törekednünk kell egyfajta egyensúly megtartására, hogy a nagy rendtartás ne menjen Istennel való kapcsolatunk, a neki szentelt idő rovására. Semmiképpen sem tartja jónak, ha a háziasszony a család cselédjévé süllyed, hiszen nem ez a neki szánt szerepkör! Azt tanácsolja, hogy a családalapítók határozzák el már az elején, hogy... No igen... Annak idején, a házasságkötésünkkor, sőt még a tervezgetés időszakában, rengeteg ötletünk volt erre a vőlegényemmel mindkettőnknek. Volt amit megvalósítottunk, volt amit nem - amíg együtt voltunk.De az egésznek vége lett hirtelen. Váltunk. És minden tennivaló rám maradt, mindennel nekem kellett egyedül megbirkóznom.(Tisztában vagyok vele, hogy a házasságban élő anyák élete sem fenékig tejfel, és hogy a férfiak többsége khmm... mást ért rend alatt, mint mi nők(?)  De próbáltam mindkettőt, és mégis csak más az, amikor VALÓBAN EGYEDÜL MAGADRA SZÁMÍTHATSZ.) Egy válásnál/megözvegyülésnél ez a kérdés is előbb-utóbb felmerül: hogyan csináljam? Hogyan legyek egyszerre családfenntartó, háziasszony és anya is? Hogyan tartsam rendben a házat, hisz annyi a feladat és csak magam vagyok rá!
Nos a saját tapasztalataim szerint egy csonka családban hatványozottan kell(ene) érvényesülni az "egy mindenkiért, mindenki egyért" elvének. Bizony mindenekinek ki kell vennie a részét a feladatokból, bármennyire is közhelynek hangzik így elsőre (vagy sokadikra is). A mosatlant együtt csináltunk, a mosnivalót mindannyian koszoltuk, a sár is többnyire mindeneki cipőjéről pereg. Feladata is mindenkinek legyen. (És ez a jellem számára sem elhanyagolható lecke). Mindannnyiunk otthona viselje magán mindannyiunk nyomát. 

Fontos azért visszakanyarodnunk egy mondat erejéig a fejezet elejére: "Az otthon a gyermek számára legyen a legszebb hely a világon, ahol a legnagyobb vonzerőt az anya jelenléte biztosítja." A klasszikus értelemben ezt mai körülményeink között nehéz vagy éppenséggel lehetetlen megvalósítani. De mégsem kell akár egy állásban lévő egyedülálló anyának sem lemondani arról, hogy valóban vonzó módon jelen legyen gyermekei életében és az otthonukban. Főzés vagy vasalás közben remekül lehet beszélgetni, a piacrajárás akár egy kisebb kirándulás. És ott vannak még a lopott éjszakák és egyebek. Vagy minálunk pl (ez intim titok kiszolgáltatása) a reggeli 15 percek Ákossal, amikor a bibliatanulmányt olvasom, ő pedig mellém bújik és pihen még kicsit. Egyik kezemben a könyv, a másikkal a fejét simizem - és tudom, hogy nem csak én nem fogom sosem elfelejteni ezeket a reggeleket... Bármennyire is fontos a rend, a tanulás, a munka, mégis a legfontosabb, hogy mindezek közé odacsempésszük azokat a feledhetetlen pillanatokat, amik a gyermekeinket valóban boldoggá teszik, és amitől otthonunk megtelik élettel és valóban otthonná válik.

Végül a számomra a fejezetben legkedvesebb gondolat: 
"Az otthon érzetét ébren kell tartani a gyermekek szívében, hogy gyermekkoruk othonára úgy tudjanak visszatekinteni, mint a békesség és boldogság helyére, mely közel áll a mennyhez. Így amikor elérik az érettség korát, viszonzásul képesek lesznek szüleik támaszára és áldására élni." 

                                                                                                                                                                                                                                                                                            


2015. augusztus 29., szombat

Boldog otthon - egyedülálló módra

Nagy fába vágom a fejszémet - remélem nem csorbul bele. Már a múlt év végi összefoglalóban utaltam rá, hogy valamiféle meglepi jár a fejemben számotokra. De - amint az talán az elmúlt hetek hallgatásából is kiderült - nem igazán volt rá energiám, hogy realizáljam elképzelésemet. Energiám így két nappal iskolakezdés előtt most sincs túl sok, de tüzes ihletettség igen, tehát belevágok - és remélem végig tudom csinálni, amit szeretnék. Félretolva a nagy tiokzatoskodást: mi is az ötletem tehát? 

Mint tudjátok magam is egyedül nevelem a fiaimat - immáron másodszor járok az egyedülálló szülő cipőjében. A Nagyok alig voltak 1 és 2 esztendősek amikor hazaköltöztem velük szüleimhez és beadtam a válókeresetet (Most ne taglaljuk miért, mert az egy másik írás, és talán még nem is vagyok képes rá, hogy kiírjam magamból.) A Kicsik a "nagy békülés" után, egy átlagos családba születtek, de sajnos házasságunk másodszor is zátonyra futott és immáron 8. éve egyedül nevelem őket is. Sőt, szüleim halála óta végképp egyedül. Emiatt aztán nagyon szívemen viselem az egyedülálló szülők sorsát, tisztában vagyok vele, hogy akárhány gyerekkel is milyen nehéz elég jól ellátni feladatukat. Tudom, milyen speciális problémák adód(hat)nak a nevelésben, a gyerekkel való kapcsolatban, a pedagógusokkal való kapcsolatban, stb. Tudom, hogy sokszor egészen hétköznapi dolgok is szinte megoldhatatlanok annak, aki egyszál egymaga van a gyermekkel. Hogy milyen kivitelezhetetlen néha még egy olyan egyszerű dolog is, mint elolvasni egy könyvet. Mondjuk egy gyermekneveléssel, családmenedzseléssel kapcsolatos könyvet... 
Nos, ez a szomorú tudás inspirált arra, hogy megpróbáljak segíteni. Az ötletem a következő: az elmúlt 2-3 évben összegyűlt a polcomon néhány - reményeim szerint - kiváló kötet a fenti témákban. Arra gondoltam, hogy én elolvasom, és időszűkében lévő sorstársaim számára kivonatolom őket. Lehet csatlakozni az olvasáshoz, ha felkelti érdeklődéseteket az amit én fontosnak találok e művekből, lehet csak a kivonatokra támaszkodni, lehet kommentelni. A lényeg: jusson el a segítség ahhoz akinek szüksége van rá és legyen tőle könnyebb az élete - és gyermeke élete. 

Elképzelésem szerint tehát ez egy hosszabb sorozat lesz. A nyitó mű Ellen G. White Boldog otthon c. kötete. Nem azért mert így szántam, hanem mert így alakult. Már több éve vágytam rá, hogy megszerezzem, s idén a bózsvai táborozás alkalmával végre sikerült! (Rögtön vettem egy példányt a lányomnak is - gondoltam kezdő feleség és anya lévén nagy hasznát veheti.) Ma jutottam el végre addig hogy elkezdjem olvasni - és néhány oldal után már éreztem, hogy ennek a blogon a helye.


Ellen G. White a XIX-XX. század fordulóján élt rendkívül termékeny keresztény írónő volt.
Írásaira jellemző az alapos Biblia-ismeret, a felelősségteljes, ihletett fogalmazás, a Krisztus iránti mély elkötelezettség. Azonban ne fellengzős, émelyítő írásokra gondoljatok, White igen szigorú, puritán asszonynak tűnik művei tükrében. Ezt a kötetet rövidebb írásaiból, levelekből és előbb még ki nem adott kézirataiból vett szemelvények teszik ki, nagyon jó tematikus rendszerbe foglalva. Belelapozva látható, hogy az alcím - Kézikönyv a stabil családépítéshez - nem túlzás: valóban kézikönyv jellegű a szerkezete.
Ami számunkra, egyedülálló szülők számára az életben kihívás, az valószínűleg kihívás lesz e kötet olvasása kapcsán is, azaz hogy a mi családjaink csonka családok, hogyan lehetnek stabilak? Bízom benne, hogy mire a könyv végére jutunk, megkapjuk erre a - pozitív - választ. Figyelmet és gondolkodást igényel ez a kérdés mindenképpen, hiszen White is abból indul ki, ami a normális keresztény modell lenne, hogy a család apa+anya+gyerekek. Nem szabad azonban elcsüggednünk azon, hogy nálunk az egyik szülő nincs jelen, mert - hogy klasszikusokat (?) idézzek - "innen szép nyerni"!
 Aki szeretné velem olvasni a Boldog otthon-t, de nem tudja beszerezni, az online is olvashatja itt.


Első rész: A szép otthon
Első fejezet: Az otthon légköre

A szerző az alapoktól indít: mi a család, mi a család szerepe a társadalomban, miért fontos, hogy fiataljaink milyen légkörben nevelkednek. Ezek evidenciák - de sajnos nem mindeni számára. Akinek pedig igen, annak sem árt az ismétlés. 
Néhány mondat után azonban már túllépünk ezeken az iskolás evidenciákon: felemelő gondolat, hogy az otthon "a menny legszebb előképe". Hogy ez így legyen, annak elérése a mi nemes feladatuk. Természetes talán mindenki számára, hogy a család tagjait szeretet kell, hogy egymáshoz fűzze, de vajon ez a szeretet mit jelent? Ezen érdemes komolyan elgondolkodni, mert mai világunkra  sajnos jellemző ennek félreértelmezése.
White külön - és a fejezetben többször is - kitér az egymás iránti udvariasságra, mint nagyon fontos elemre. Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel, de bizony az én családomra sajnos nem igazán jellemző. Szeretjük egymást a magunk módján - ahogy mondani szokás -, de bizony sokszor vagyunk udvariatlanok, gorombák egymással. És veszem észre más szülő-gyerek, vagy apa-anya kapcsolatokban is, hogy a kérem, köszönöm, légyszíves már-már kuriózum számba megy. Tapasztalom itthon, hogy legapróbb bosszantó momentumra bizony komoly trágárságokat vágnak a fiúk egymás fejéhez - s bár manapság ez már nagyon bántja a fülemet, bizony pár éve talán én voltam az egyik, akitől ezt tanulták és ma is rám fér még az önnevelés. Szomorúan tapasztalom, hogy ez nagyon "kiment a divatból", mintha felesleges sallangként kezelnénk. Pedig úgy érzem, ez nagyon fontos pont a családi kommunikációban. És nem csak egymás felé kell udvariasnak, előzékenynek lennünk. Ezt kell gyermekeinknek látniuk a kifelé irányuló megszólalásainkban, gesztusainkban is. És - nagyon fontos, kedves elhagyott, megcsalt, bántalmazott szülőtársam!!! - ezt kell hogy lássák és hallják a másik szülővel való kapcsolattartásunkban is. Mert lehet, hogy engem megütött, becsapott, megalázott, megbántott a Másik, de a közös gyermekünknek ő az apja/anyja!!!! És amint elvárjuk gyermekünktől a szeretetet, megbecsülést és tiszteletet mi magunk, ugyanúgy elvárhatja a másik fél is. A gyermeket - jó esetben - nem ütötte meg, nem csapta be, nem alázta meg, nem hagyta el. A gyermeknek ő az Édesapja/Édesanyja, akire a gyermeknek igen nagy szüksége van. És szüksége van arra is, hogy szerethesse őt! Sajnos én is elkövettem azt a hibát, hogy nemegyszer "lehúztam" a gyerekek előtt a apjukat. Bár tudatosan nem neveltem őket ellene, de ennyit sem szabadott volna, s ezt igazán legkisebb fiamtól vagyok kénytelen pironkodva megtanulni. Most, hogy néhány nap múlva 11 éves lesz, már ő is elég jól látja apja hibáit, jellembeli gyengeségeit. (Látja az enyémeket is, és a sajátjait is, bár utóbbiakat igyekszik elkendőzni.) És e hibák és gyengeségek mellett és ellenére szereti tiszta szívből az apját, aggódik érte, örömmel látogatja és nem tűri senkitől, hogy rossz szót szóljon róla. Szóval ez fontos: legyünk udvariasak volt párunkkal is, akkor is ha nehéz, és legyünk udvariasak gyermekeinkkel is, akkor is ha rosszcsontok, és - ha még élnek - legyünk udvariasak szüleinkkel is, akkor is, ha nehézkesek már kissé. Mert ahogy White fogalmaz: "Boldogságunk a szeretet, a rokonszenv és az egymás iránti udvariasságunk ápolásától függ."
A továbbiakban az írónő felhívja figyelmünket az otthoni szabályokra, melyeknek betartása és betartatása könnyebb eligazodást ad a mindennapokban. Arra buzdítja a szülőket, hogy legyenek következetesek, határozottak és komolyak, de ezzel együtt legyenek kedvesek is. Dícsérjék gyakran a gyermekeket, "tartsuk lágyan szívük talaját szeretetünk és rokonszenvünk kinyilvánítása által". Kerüljük és simítsuk el a viszályokat otthonunkban, legyen az a gyöngédség és békesség szigete, ahol jó lenni. Hatványozottan igaz ez ránk, akik egyedül neveljük gyermekeinket, hiszen a csonka családban élő gyermekek - akár hajlandóak vagyunk ezt belátni, akár nem - mélyen sebzettek. Ezek a sebek pedig csakis békés, szeretetteljes légkörben kezdhetnek gyógyulni. Törekedjünk fizikailag is otthonunkban a rendre, rendezettségre, hiszen az megnyugtatólag hat a szívre, elmére. 
A fejezet záró részében található két rendkívül fontos gondolat a gyermekek nevelésével kapcsolatban:
"A gyermek- és az ifjúkor éveiben a gondosan őrzött keresztényotthon befolyása a legbiztosabb védelem a világ romlottsága ellen. [...] Az ifjúságnak arra van szüksége, hogy csecsemőkoruktól kezdve erős bástyát építsenek közéjük és a világ közé, hogy annak megrontó befolyása ne árthasson nekik."

A számomra legmegkapóbb, megerősítő, bátorító gondolatot hagy idézzem még ide, kvázi lehetséges mottóként:
"A bajok ránk törhetnek, mert ez az emberiség sorsa. Azonban bármily felhősek is napjaink, a türelem, a hála és a szeretet napfénye áradjon szívünkbe."

2015. július 16., csütörtök

Ösi félelmeink

Talán már a cím is rossz: nem is félelmek ezek igazán. Ráeszmélések, melyek megtorpantanak, megtörik lendületünket, kételyekbe, bizonytalanságba taszítanak. Az anyaság első megrettenései.

Petra lányommal nagyon felerősödött a kapcsolatunk Dorka születését követően. Napi többszöri telefonbeszélgetés, plusz én hetente megyek hozzájuk egy teljes napra. (Eléggé messze laknak, nem lenne értelme 5 percre "beugrani" hozzájuk.) Örömök, bánatok, tanácstalanság és büszkeség megosztása történik ilyenkor. És én persze boldog vagyok, hiszen hosszú-hosszú idő után végre úgy érezhetem megint, hogy egyetlen leányomnak valóban szüksége van rám, a tapasztalataimra. (Bár fogalmam sincs, hogyan jutnak el az értelméig az információk, mert egyik kérdését a másik élményébe vagy félelmébe ölti, ha nem kétszavas a válasz, akkor a vége belémszorul.)
Egyik pillanatban madarat lehetne vele fogatni, olyan boldog, másikban összetörve és kétségbeesve ül és a tekintete segítségért kiált. Önbizalma szertefoszlott - pedig lehetne bőven, hiszen ő a legidősebb gyermekem, 3 öccsének gondozását nevelését asszisztálta végig újszülöttkortól mostanáig. Igen, mindhármat: már 1 évesen aktívan segédkezet Olivér fürdetésénél: ő adogatta a kis vattalabdacsokat és nyitotta/csukta az olajos és alkoholos üvegeket, adogatta a tiszta pelenkát.
Csabi alig volt 2 hónapos és már Petra önállóan tudta fürdetni (ő akkor volt 12 éves).
Világéletében kisebb-nagyobb gyerekek között mozgott: profin látott el csecsemőt, pótanyaként rendezte az ovis dolgait és kvázi "szemmelveréssel" irányította a kisiskoláskorú ministránscsapatot.
Kb. 3 éves kora óta arra készül, hogy édesanya lehessen. Minden tudást összeszedett hozzá, ami összeszedhető lányfejjel.
És most itt ül, elsőszülöttjével a karjában és arcán peregnek a könnyek. (Tudvalevő, hogy Petra nem sír, mert ő sziklaszilárd, rajta ne lássák mások, hogy mit érez - csak akkor sír, ha annyira dühös, hogy már másképp nem tudja elviselni. És most.) Sír. Sír, mert kétségbe van esve, mert fél. Fél, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, fél hogy ennek a kihívásnak nem tud majd megfelelni.

Amíg Dorka pocaklakó volt, addig nem volt semmi gond, hiszen az anyai test többszörösen körbeburkolta, védte a külvilágtól. A táplálék automatikusan érkezett a köldökzsinóron át, nem kellett semmi különöset tenni azért, hogy ő jól legyen. Nem sírt vígasztalhatatlanul, nem kellett azzal foglalkozni, alszik-e vagy ébren van - egy köztes állapotban lebegett (később feszengett) a magzatvízben - és béke volt. A felelősség addig terjedt, hogy Petra vigyázzon magára, figyeljen pihenésre, étkezésre. Erre eddig is figyelt, nem volt újdonság.
Most azonban Dorka kívül van a testén. Pici, törékeny, sérülékeny, magatehetetlen, kiszolgáltatott, az élete látványosan és egyértelműen az anyjától függ. Egyetlen kommunikációs eszköze a sírás, azt kell dekódolni és a megfejtés fényében kielégíteni szükségleteit. És mi lesz, ha nem sikerül? Ha nem jön rá, mi a baj, miért sír a kicsi? És mi lesz, ha vlaamit rosszul csinál? Ha elapad a teje? Igen, vannak szuper tápszerek, de nem akarjuk ugye, hogy "tápos-baba" legyen?! És mi van akkor, ha valami komoly baj van, mondjuk valami fejlődési rendellenesség és nem veszi észre időben? A kaki biztos ilyen színű és szagú kell legyen? Nem túl kevés? Nem túl sok? Eleget eszik?

Petra elkeseredett kérdésein áthallatszik, az agyában dörömbölő véső aggodalom: "NEM VAGYOK RÁ KÉPES!!!!!"

Petra csalódott: emlékei és érzései alapján elképzelte százszor is, milyen lesz majd, ha végre megszületik a kislánya, és otthon lehetnek együtt, saját fészkükben és karjában tarthatja végre a saját gyermekét. De semmi nem olyan. Örömét beárnyékolj a a fáradtság, az aggodalom és a hormonok őrjöngése. Kimerült és kétségbeesett már 2 hét után. 

Leginkább talán az zavarja, hogy úgy érzi, ez nem normális állapot. Nos... persze hogy nem az - ez különleges állapot. Nagyon-nagyon különleges... Készülünk egy eseményre, készülünk arra, hogy ettől az eseménytől majd megváltozik minden, semmi sem lesz úgy többé, mint régen. Készül rá testünk és lelkünk is. De vajon tényleg fel lehet erre készülni? Addig nem ismert érzésekre? Addig nem létező gondolatokra, reakciókra? Az anyai szeretetet addíg mig első egyermekünk meg nem születik, csak a gyermek oldaláról ismerjük. És jajj, mennyi mindent nem értünk anyánk, nagyanyánk viselkedéséből! Menyi mindenre gondoljuk, hogy rigolya, túlzott aggodalmaskodás vagy netán értetlenség!
De amikor ott az a csöpp csomag a kezünkben, amikor először találkozik a tekintetünk, amikor őkelme először sír, minden megváltozik. Hirtelen, mintha nem csak a baba szeme, de a mienk is kinyílna! Hirtelen megértünk szinte mindent. Megbocsátunk vélt vagy valós sérelmeket és rádöbbenünk, mit vállalt értünk az édesanyánk.

Aggódik, hogy eleget szopik-e a baba, elég-e neki az anyatej. Aztán aggódik, mert sokat bukik. Aggódik, mert fáj a kicsi hasa. Tehetetlen, mert a kicsi vígasztalhatatlanul sír. Nála pedig akkor törik el a mécses, amikor Dorka az én karomban pár perc alatt megnyugszik és elalszik. Egyik oldalról hálás, hogy végre nyugalom van, másik oldalról viszont nem érti, hogy az ő karjában miért sír? És már fogalmazódik is szép fejében a válasz: "Biztosan rossz anya vagyok." És néz, szomorú, könnyes szemmel.
Nekem pedig eszembe jut egy 26 évvel ezelőtti jelenet, amikor ott állok tehetetlenül, karomban az üvöltő kislányommal és fogalmam sincs mit tegyek, mert már mindent megpróbáltam és mindennek az ellenkezőjét is. És jön az anyósom, a Drága Mama, kiveszi a kezemből a babát, gügyörög neki és pár perc alatt elaltatja. Le vagyok forrázva. De mindez nem elég: közli, azért van ez, mert ideges a tejem és attól megfájdul a gyerek hasa. Na ettől meg megfájdul az én fejem!! Mi az, hogy ideges a tejem?? Ott hisztizik  és toporzékol a ciciben? Vagy mi????!
És vissza a jelenbe, óvatosan. Mert semmi értelme betonba taposni az amúgy is ingatag anyai önbizalmat. Inkább bátorítás kell ide, nem igaz? Szegénykém, fáradt és ideges és kimerült, és hát ahogy ölei a babát, az érzi rajta mindezt, hiszen pókháló finomságú szálak ezrei kötik őket egymáshoz. Én meg, mire ideér velem a HÉV, már minden napi terhemet magam mögött hagyom, nem gondolok másra csak rájuk. Nekem könnyű megőrizni a nyugalmamat, engem persze, hogy nem zavar, hogy sír a gyerek, hiszen nem az én felelősségem, nem az én háztartásom, nem az én  kialvatlanságom, nem az én morcosságom az egyébként hőn szeretett férjem felé! Nekem már csak jutalomjáték - neki új és embertpróbáló feladat. Mert bármit is teszünk, erre nem lehet felkészülni.

Nem lehet felkészülni azokra a kimondatlan félelmekre sem, melyek megnehezítik anyai életünket. Ó hányszor ültem én is könnyes arccal a matracomon, hallgatva, ahogy Petrát kínozza a folyton visszatérő, makacs éjszakai köhögés! Ő sokszor fel sem ébredt rá, én meg rettegtem, hogy mi lesz vele. Minden olyan betegségénél a gyerekeimnek, ahol úgy döntöttem, hogy nem adom be nekik az orvos által felírt számomra megbízhatatlan gyógyszereket és inkább gyógyteákkal, természetes módon kúráltam őket, ott volt bennem a rettegés, hogy mi lesz, ha rosszul döntöttem? Hány hűtőfürdőt és priznicelést csináltam végig mosolyogva, rutinosan, derűs, nyugodt hangon beszélve a gyerekekhez - miközben majd kiugrott a szívem a helyéről mert a hőmérő már 40 fokot mutatott!
Hányszor kárhoztattam magam, hogy nem vagyok elég jó anya - sőt! -, mert a gyerekek jelleme, eredményei vagy egészsége nem úgy alakultak a kezem alatt, ahogy szerintem elvárható lett volna!

Drága, drága gyermekem! Ha tudnád most, ha fel bírnád fogni, meg tudnád érteni, hogy te vagy a világon a  leges-legjobb anya Dorka számára! Ha elhinnéd, hogy jól csinálod a dolgod, és nem vagy selejt, hiszen ezt mindannyin, minden gyermekünknél ugyanígy végigszenvedjük! De végül mégis megéri - és ez a legszebb az egészben.



2015. július 1., szerda

Válasz M-nek

Még soha sem csináltam ilyet - tehát itt az ideje elkezdeni: válasz olvasói levélre. M. kérdése priviben jött, de úgy érzem, jobb, ha itt válaszolok rá, mert előbb- utóbb mindannyiunk életében eljön ez a kérdés - már ha van gyermekünk. A kérdés - idézet a levélből: 



"Azt gondoltam, hogy csak nekem van gondom a fiam késő kamaszkori viselkedésével, amivel szinte naponta nem tudok mit kezdeni. Ő most, hogy szerelmes, például nem tudja kimutatni a szeretetét irántam, vagy legalábbis alig. Ez nagyon rosszul esik. Nem beszélget velem, mindent .......vel beszél meg, velem alig. Fáj, de el kell fogadnom. El kell fogadnom szerinted?"



Kedves M.!

Nem, nem csak Neked van gondod a fiad viselkedésével - gyakorlatilag mindenkinek van problémája a kamasz- vagy fiatal felnőtt korú gyermeke viselkedésével. Ez már szinte közhely. 
Nem vagyok sem pszichológus, sem pedagógus, "csak" ugyanúgy gyakorló anya, mint Te. A saját tapasztalataimat, véleményemet tudom itt elmondani Neked (és másoknak) válaszul. Azt tudom elmondani, én milyen gondolkodásbeli alapokon, hogyan igyekszem csinálni.

Nos, mint tudod, 4 gyermekem van, a legidősebb már jóval túl a kamaszkoron, immáron ő is anya. Ezzel a nehéz korral való bánásom azonban sokkal előbb, még a várandósság idején kezdődött. Nagyon sokat gondolkodtam azon, ki is ez a kis fejlődő Élet a pocakomban és vajon hogyan lenne bölcs alakítani a vele való kapcsolatot akkor és később. Néhány dologban már abban az időben is szinte pontosan ugyanúgy gondolkodtam, mint ma. 
Végül arra jutottam, hogy a gyermekem ugyan "csontomból való csont, és testemből való test", de nem azonos velem és nem az enyém. Ajándék Istentől és az én gyermekem - mégsem az enyém. Olyan ajándék, amellyel szemben nincs birtokosi viszonyom és nem is lesz soha - a birtokos itt Isten , és egyedül csak Ő. 
Én megbízatást kaptam ajándékba, megelőlegezett bizalmat, életfogytig tartó felelősséget. 
A feladat: ezt a kis magatehetetlen, kiszolgáltatott jövevényt meg kell tanítanom mindenre, amit én tudok arról, hogyan kell életben maradni és helytállni, később pedig támogatnom kell abban, hogy további, már önálló tapasztalatokat, tudást szerezzen. És természetesen - lévén keresztény anya - meg kell kísérelnem bemutatni neki az Urat. 
Meggyőződésem, hogy az egészséges anya-gyermek kapcsolat eszerint arról szól, hogyan támogassuk gyermekünk leszakadását, önállósodását. Ez igazándiból már a szüléskor elkezdődik, sőt: a legerőteljesebb lépés akkor történik, mikor gyermekünk világra jön és a köldökzsinórt elvágják. Innentől fogva a gyermek teljesen különálló individuum, s a mi feladatunk a szolgálat. Nagy segítség a keresztény édesanyák, szülők számára a példa, amit Jézus elénk állított arról, hogyan kell szolgálnunk embertársainkat - köztük gyermekeinket is.
Sosem tartottam a gyermekeimet búra alatt, s lehet, hogy kegyetlenségnek tűnik, de sosem próbáltam őket MINDEN bajtól megóvni. Mert ha minden bajtól megóvod, hogyan erősödik meg akkor? Hogyan tanulja meg a bajokat leküzdeni, ha sosem találkozik velük? Hogyan tanul meg újra és újra felállni, ha sosem esik el? Márpedig ezeket meg kell tanulnia, és ez nem elméleti tudás. Így hát figyelmeztettem őket, a kőre, amiben megbotolhattak, de hagytam őket elesni. Amikor pedig felálltak, megtöröltem a térdüket (és az arcukat).
És ezen esések alkalmával egyre inkább leszakadtak rólam új tapasztalatot szerezve, s egyre kevésbé igényelték utánuk a vígasztalást - ugyanakkor mégis egyre közelebb kerültek hozzám, mert nagyra értékelték a bizalmat, amit kaptak tőlem.


Persze a kamaszkorban minden megváltozik. 
Idegesítő, hogy a felnőttek annyit várnak tőlük, mintha maguk is felnőttek lennének, de még mindig gyerekként kezelik őket. Most akkor feltételezik róluk a felelős viselkedés és döntéshozatal képességét vagy sem? Most akkor bíznak bennük vagy sem? És ha igen? Akkor ezt a súlyt hogyan lehet elcipelni? Hogy csinálják ezt a fölnőttek? Hogyan lehet felnőni egyáltalán beszürkülés nélkül? És hol is van a helyük a világban? Hogy is néznek ki a világ dolgaihoz és a többi emberhez képesti relációk? 
Csupa nehéz lépés, csupa megválaszolhatatlan kérdés. Csupa értetlenség és rosszallás a felnőttek részéről... Ki is érti meg igazán egy kamasz álmait, gondjait, vágyait, bánatát és félelmeit? 
A felnőttek biztosan nem. Ők már nem értenek semmit, csak teszik a dolgukat mint a gépek és ki tudja mi jár a fejükben? 
Apa? Apa túl szigorú és kemény - ha egyáltalán velünk él, ha egyáltalán van vele kapcsolat. 
Anya? Anya néha mintha értené, mi is történik ott legbelül, mi is izgat vagy gondolkodtat el... néha... de máskor meg olyan elmondhatatlanul értetlen... mintha nem ismerne egyáltalán... de azért aranyos, hogy segíteni akar.... csak ne szólna mindenbe bele. Csak ne akarna mindent tudni! Csak ne okoskodna örökké!!! Miért nem tud csak úgy egyszerűen meghallgatni és nem mindenről prédikálni? Hát tényleg nem érti, hogy nem azért mondom el neki, mert a véleményére vagyok kíváncsi???

Meggyőződésem, hogy kamaszainknak a JELENLÉTÜNKRE van leginkább szüksége - a FIGYELMES jelenlétünkre. Csak érezhesse, hogy van valaki a háta mögött, akihez vissza lehet térni, ha megoldhatatlannak tűnik a probléma, vagy feldolgozhatatlannak az öröm. Maradjunk a lehető legnagyobb csendben, de legyünk jelen. Majd ő jön. Jön és mondja, ami a szívén van - ha érzi hogy értő, csöndes figyelemmel fogjuk hallgatni. Ha szüksége van a véleményünkre majd kérdez. Nagyon nagyfokú tapintat szükséges egy kamasz lelkéhez. Nagyon nagyfokú tapintat. A kamasz érzékeny és sérülékeny: a gyermek bőrét már ledobta, de a felnőtt bőre még nem alakult ki: ha hozzáérsz, lehet az eleven húshoz érsz! Légy vele nagyon óvatos, tapintatos! 

És aztán tényleg feje tetejére áll a világ: a kamasz szerelmes lesz.
Nekünk anyáknak nincs sok választásunk: elkezdhetünk hemzsegni és mindenbe beleszólni és tudálékoskodni (s közben szívünk mélyén esz a penész, hogy miben jobb az a kis gyereklány, mint mi magunk), vagy továbbra is igyeszünk tapintatos háttérország maradni és közben könnyes szemmel imádkozunk a fiunkért, hogy nehogy összetörjön az az arany szíve. Ekkor talán méginkább fontos a csendes, da tapasztalható jelenlét: éreztetni vele, hogy örülünk a boldogságának, hogy szurkolunk a sikeréért, de ott vagyunk ha netán csalódás lenne a vége. Tudnia kell viselkedésünkből, hogy ha valóban megtalálta a párját és menni akar, elengedjük, s ha végül mégsem sikerül, visszafogadjuk. Tudnia kell, éreznie, hogy jól ismerjük a tékozló fiú történetét, s bármikor, bárhonnan hajlandóak vagyunk visszafogadni és a keblünkre ölelni. Mindig. Ahhoz, hogy magabiztos fiatalemberként udvarolhasson, és aztán magabiztos, övéinek szilárd alapot nyújtó családapává válhasson, ahhoz ezt tudnia kell. Éreztetnünk kell vele, csendesen - ez nagyon fontos, hogy csendesen. Az ifjú férfiember már nem azt várja, hogy elmondd, hanem hogy cselekedd ezt. 
És ne feledd, ő Férfi, Te pedig Nő vagy. Első tapasztalatait a női nemről tőled szerezte, te vagy a kályha ahonnan kiindul. Hozzád méri a lányokat. Ha gondja van velük, ha nem érti, mit miért csinálnak, azt tőled fogja megkérdezni - ha az előtte lévő 15-20 évben sikerült valódi bizalmi kapcsolatot kiépítened vele. Persze sosem késő. Ha eddig nem sikerült, most is meghívhatod őt egy teázóba, vagy megsütheted a kedvencét és a konyha melegében sütizgetve elmondhatod neki, hogy úgy érzed valamit nem csináltál tökéletesen, és szeretnéd ezt a csorbát kiköszörülni, kéred segítsen ebben, mondja el, mire lenne szüksége tőled és hogy érzi most magát. Ez a gesztus bizonnyal felkeltené a figyelmét. De nem biztos, hogy baj van: lehet, hogy azért nem szólal meg, mert nincs semmi baja. 

Nem mutatja ki irántad a szeretetét? Lehet észre sem veszi, hogy megvon tőled bármit is. Hiszen szerelmes! 
Nem emlékszel milyen volt, amikor Te voltál szerelmes?!
A szerelem lángol, és éget, és nem tűr meg maga körül semmi mást! A szerelem teljes, egész embert követel, nincs erő másra! A szerelem elemészt és újraformál: a szerelem egy kamasz kölyökből Férfit csinál! Ó, dehogynem szeret ő téged, mindíg szeret! Csakhogy amikor férfivá érik, nem a te számodra lesz férfi. Amikor társa lesz valakinek, az a valaki nem te vagy. Eddig tartott: felnevelted, tudásod legjavát adtad, igyekeztél megtanítani, milyen egy megbízható ember, milyen egy hűséges férj, milyen egy jó apa, milyen egy igazi társ - de amit tőled tanult, azt nem neked fogja kamatoztatni. A lány, akit választott, most amikor lángol, mindennél és mindenekinél fontosabb. Később, amikor kicsit lecsendesül, majd megtalálja a megfelelő formákat, utakat. És akkor érezheted majd, hogy dehogyis vagy kevésbé fontos, dehogyis szeret kevésbé - csak másként. Ugyanannyira szeret mint azelőtt (ha nem jobban), csak nem ugyanúgy. 

Mindent a választottjával beszél meg? Hát persze! Hiszen vele akarja leélni az életét! Azt a közös életet, aminek az alapjait is közösen vetik meg, és közösen is építik fel! Létfontosságú, hogy mindent megbeszéljen vele, és hogy mindent vele beszéljen meg. Úgy érzed emiatt, hogy háttérbe szorultál? Igen, háttérbe - de most ez az anyai feladatod. Amint 3 éves korában az volt, hogy megtöröld a fenekét és az orrát, most az, hogy a háttérből örülj a boldogságának és imádkozz érte. 
Fáj? Igen, persze hogy fáj! Minden anyának fáj - de nekünk, akik egyedülálló anyák vagyunk, akiknek nincs más csak a fiacskánk, még jobban fáj. Ez így van. De ne felejtsd el soha: ő nem a társad, hanem a fiad. El kell engedni a kezét és boldognak és büszkének lenni, ha látod, hogy megáll a lábán! Ez a te erőfeszítéseid eredménye! Azonban ha nem engeded el, tönkreteszed az ő életét, a jövendő családjáét - és a magadét is. Örülj a boldogságának és ne gondolj magaddal - veled majd gondol az Isten! Csak nézd, ahogy az évek óta gondozott rózsafádon végre kifeslik a bimbó, kitárja szirmait és teljes szépségében pompázik, illatozik! Nézd és gyönyörködj benne! Jusson eszedbe, hányszor szúrtak meg tüskéi miközben ápoltad és gondoztad és boldogan szemléld az eredményt és szippantsd be az illatát - de ne felejtsd el, hogy ha rosszul nyúlsz hozzá, most is megszúr!

Igen Kedves M., el kell fogadnod ezt a megváltozott helyzetet - elfogadnod és nem eltűrnöd. Ne elszenvedd, hanem valóban fogadd el: a kisgyermek felnőtt, te teljesítetted a küldetésedet. De ezzel nincs még vége az életnek. A fiatal családnak szüksége lesz majd a mamára, aki segít az unokák körül, aki mesél majd a családi asztalnál kedves történeteket, aki jelen van és kiárasztja szeretetét és akihez időről időre vissza lehet térni egy kis gyermekkori melegségért, amikor kifáraszt az élet. 

(Talán azt gondolod most, nekem könnyű a 3 fiam mellett okoskodni, de neked csak az az egy van. Hidd el kedves M., semmivel sem könnyebb (bár tréfásan én is azt szoktam mondani, hogy "nem baj, van másik"), mindegyiküket úgy szeretem, mintha csak ő volna egyedül. És éreztem már én is száműzöttnek magam a fiam életéből - épp most is, de igyekszem az értelmemet használni és nem az érzelmeimnek engedni, mert most rossz felé vinnének.)







2015. június 1., hétfő

Bün

Ez is egy régebbi (sok évvel ezelőtti) írás, ami most előkerült a "fiókból". Ma valahogy, egy beszélgetés kapcsán megint eszembe jutott... Kicsit talán még kezdetleges, de a végkövetkeztetés azt hiszem igaz, s így ide illik és talán közzétehető.  

Sosem lehetünk egészen biztosak bűneink felől. Abban, hogy ha megbánjuk, Isten megbocsátja azokat, természetesen igen. De hogy valahonnan, valamilyen álruhában nem ugranak elő újra, amikor pedig már azt hittük, megszabadultunk tőlük, nos, ebben nem lehetünk biztosak.
Amikor boldogan és némi elégedettséggel eltöltve hiszem, hogy végre leszámoltam a nemiséggel, különösen pedig az XY utáni vágyaimmal, amikor úgy érzem, e téren már teljesen tiszta vagyok és épp nekikezdenék lelkem más foltjainak kitisztításához, kiderül, tévedtem. És ez a tévedés veszélyeket rejt magában – még jó, hogy Isten vigyáz rám, s olykor „véletlenül” úgy intézi a dolgokat, alakítja a körülményeket, hogy a kísértőnek lehetősége se legyen engem csapdába csalni.
Sok szenvedés, kétségbeesés, könny és bánat, harc és ima után végre eljutottam odáig, hogy XY iránti szerelmem tévedés volt, valószínűleg nem is ő volt érzelmeim és vágyaim tárgya, hanem valaki más. Megkockáztatom: Krisztus. Ez így nagyon csodálatos és kényelmes, mert kizárja minden földi szerelem és vágy elhatalmasodását, sőt akár kialakulását is. Ó, milyen könnyű lesz nekem ezután az élet! Milyen könnyű lesz a bűntől való tartózkodás és milyen könnyű Krisztus követése! (Jó hogy nem avattam magam még életemben szentté…)
Nehéz volt és nehéz még most is elfogadni, hogy XY szinte teljesen felszámolta velem a közvetlen, személyes kapcsolatot. Eleinte talán még könnyebb volt, mert elhittem, hogy új munkája, s a távolság miatt van ez. Azután rá kellett jönnöm, hogy a körülmények csak tőlem tartják távol, más barátainktól nem, következésképp e körülményekbe kapaszkodva próbál engem magából kiszakítani. De igazán akkor döbbentem meg, amikor hosszú idő után ismét találkozva, feszes távolságot tartott, s amikor búcsúzáskor megöleltem, volt egy tétova, védekező-hárító mozdulata. Miért is nem akarja, hogy megöleljem? A szíve mélyén még mindig fél, az eltelt hosszú idő után is fél, hogy vágyak ébrednek benne?
S én? Én biztosan túl vagyok rajta? Miért voltam akkor olyan rettenetesen feszült és dekoncentrált a hétvégén, amikor barátaink együtt voltak vele, s én nem? Vajon valóban véletlen, hogy pont most lett a gyerek ennyire beteg, vagy csak Isten „rásegített” az önuralmunkra egy kicsit? Hiszen amikor már lemondtam a találkozásról, a gyerek hirtelen javulni kezdett.
Ha a bűnös vágyainkat, bűnre csábító gondolatainkat érzéseinket nem gyomláljuk ki körültekintően, alaposan és könyörtelenül lelkünk kertjéből, ha csak hagyjuk őket elaludni, s tévesen azt hisszük megszabadultunk tőlük, nagyon veszélyes helyzetbe kerülünk. Az elaltatott, elkábított vágy nem halott, csak tetszhalott: az első kínálkozó alkalomra ébred, s újult erővel pusztít. Hogy ezt elkerüljük, újra és újra imában kell kérnünk a szabadulást és újra és újra könyörtelenül meg kell szemlélnünk lelkünk rejtekeit, hogy nem búvik-e meg bennük valahol a bűn.

2015. május 31., vasárnap

Kakaós csiga :-)

forrás: http://sutesfozesfortelyaireceptjei.network.hu/
Hmmm.... egy jó kis kakaós csiga!... Frissen sült, langyos a közepe, illatozik és olvadt csokival ken össze tányért, ujjakat és arcot... Jaj, micsoda gyönyörűségeket is talált ki nekünk a Teremtő!

Hmmm... egy édes kiskamasz!... Éppen felnövőben lévő lovagias férfipalánta, a mellye közepiben szerető szív, telve segítőkészséggel és a vággyal, hogy szeretetét ki is fejezze akár kisebb-nagyobb meglepikkel, kreatív és bátor... Jaj, micsoda gyönyörűségeket is talál ki nekünk a Teremtő!

Május 2-a volt, többszörös ünnep előestéje/délutánja: másnap anyák napja és az én születés-illetve névnapom. (Igen, képes voltam a saját névnapomon születni, ezért tudom, hogy mikor van a névnapom. Ha meg megkérdik, mikor van a szülinapom, szoktam mondani, hogy nézd meg a naptárban, mert gyárilag bele van írva ;-) ) Nem sok előkészület folyt egyébként: Ákosom az apukájánál, aztán a bátyjánál, ahonnan majd Petra lányomék hozzák haza délután egy torta kíséretében, számítottam még öcsémékre és ennyi. Szolíd, zártkörű rendezvény lesz, anyagiakra tekintettel különösebb vendéglátás nélkül. 

A napot a gyülekezetben töltöttem, estefelé jöttem csak haza (ez gond nélkül megoldható, ha csak Csabim van itthon: engedélyt kaptam az egésznapos eltávra.) 
Szinte még be sem léptem az ajtón, Csabi máris elémpenderült és egy tál kissé híg tésztát dugott az orrom alá, melyből egyik kezét igyekezett kioperálni, de a massza nyúlós-ragadós pókhálóként tapadt rá. (Ez egyébként jó jel, tekintve, hogy kelttészta készült.) "Ez így már jó, ha élesztős tészta?" - kérdezte ő (vagy valami ilyesmit, már nem emlékszem rá szószerint). 
Ööö... hagy vegyem le a cipőmet, meg mossak kezet, okés? (Te Úristen, mit művel ez gyerek???!)

A konyhában kellemes disznóól képe fogadott - de ez egy kor alatt (vagy bizonyos mennyiségű tapasztalat hiányában?) normális, ezért megjegyzés nélkül kötöttem kötényt. 
"Mutasd azt a tésztát! Ühümm, jó lesz ez, nézd milyen szép hólyagos, de még nagyon ragad, kell még bele kicsi liszt" - és már mutattam is, gyúrtam, dagasztottam - közben teljes Planetáriummá változott a konyha, tekintettel arra, hogy néhány hete valószínűleg sikerült némi csontrepedésre szert tennem a kezemben egy ügyefogyott esés alkalmával. Ő pedig rögtön magyarázatba kezdett, hogy kedve szottyant egy kis kakaóscsigára, és gondolta én is örülnék egy ilyen meglepinek, hogy frissen sült sütivel vár haza, és a neten keresett rá jónak tűnő receptet és pontosan kimért mindent, és... és... és...
(Nagyon édes volt, ahogy komolyan magyarázta a lépéseket :-) )

forrás: http://olvasozsak.blogspot.hu/
Azért én gonosz módon rákérdeztem, hogyha meglepinek szánta, akkor miért nem látott hozzá korábban, hiszen a tésztának azért 1 óra kell, hogy szépen megkeljen, meg az összeállítás, meg a sütés... 
"Aludtam." - mondta ő picit pironkodva, de  teljesen magától értetődően. (Megzabálom egyszer! Az én édes kis mormotám! Hihetetlen alvókája van! Pici korában az ebéd utáni alvásból volt hogy fél 6-kor(!) úgy kellett felrázni, hogy Csabikám, mindjárt vacsoraidő van, kéne még játszani is ma!)
Mindeközben azért lopva jobban szemrevételeztem a konyhai katasztrófaállapot elemeit: kétes tisztaságú (ez az én bűnöm) tepsi a tiszta terítővel letakart asztalon, vastag lisztréteg a kredencen, és minden ott álló tárgyon, vékonyabb a padlón, némi ragacsosra száradt tojásmaradék kicsit odébb a tűzhely mellett, edényhegy a mosogatóban, egy tojástól maszatos tálka, egy másik tésztaragacsos tál... Na erre azért rákérdeztem. A válasz: "Hát abban gyúrtam. Ebben meg keleszteni akartam..." (Nem bírom, ezen még most is nevetnem kell, annyira aranyos volt!!!) 

No végül kialakult a tészta, megnézte, megtapogatta, láttam az arcán, hogy beírja a memóriába, milyen a jó állag, letakartuk, melegre tettük és én be lettem küldve pihenni. Ő pedig szorgoskodott tovább. Készült a töltelék, nyúlt a tészta a deszkán, ment minden, ahogy mennie kell, ügyes kissrác az én Csabim, és jó is lesz ez a kis kakaóscsiga. Bár mire elkészül, már túl leszünk az estén is, de hát néha lehet "bűnözni" egy kis éjszakai nasival. (Ha csak néha lenne...) 
Finom illatok szálltak, egyszercsak megjelent egy tányér frissen sült csigával. Hmmm... finom... jó... lehet, egy kicsit több cukor mehet bele legközelebb (A recept valószínüleg jó volt, de mi családilag mindíg eleve lefaragunk az előírt cukormennyiségekből, és többnyire teljesen jól tesszük. Ezt a receptet azonban úgy tűnik normális ember írta, és kellett volna bele a meghatározott cukormennyiség, de sebaj, megszórtuk porcukorral.) 
Én olvasgattam, vagy nem is tudom már mivel elvoltam itt bent a szobában, ő ment vissza a "pékműhelybe". Nem sokára újabb adagot hozott, majd újra eltűnt. Amikor legközelebb előkerült megkérdeztem, mit csinál még ennyi ideig. "Hát sütök." - mondta ő. 
Végül kiderült: 5 teljes tepsi kakaóscsiga készült az éjszaka folyamán! Másnap délelőtt a következő utómunkálatokat kellett elvégezni a család érkezése előtt:
  1. Elmosogatni a különböző tálakat, tepsiket, kanalakat, kenőket és egyéb eszközöket.
  2. Lesúrolni a kredencről a rászáradt tojásmaradékot.
  3. Kisúrolni a mosogatóból a belekötött tésztamaradékot.
  4. Felseperni és felmosni a konyhakőről a lisztet, kakaót, porcukrot és tojást.
  5. Lecserélni az abroszt az asztalon.
  6. Lesikálni a tűzhelyet.
  7. Felseperni és felmosni az előszobából és a nappali padlójáról a mezíttalpra tapadva széthordott lisztet, kakaót és morzsát.
"Kicsit" bosszankodtam, annál is inkább, mert eme utómunkálatokba enyhén megcsúszva kapcsolódott be a Drága Gyermek fent említett jó alvókának köszönhetően, miközben én már péntek délután tökéletesen kitakarítottam és rendbetettem a lakást. De azzal vígasztaltam magam, hogy azért legalább van mivel megkínálni az érkezőket, hiszen 5 tepsi kakaóscsiga nem kis mennyiség.
Délután aztán szépen sorban be is állított a család apraja-nagyja, és én többször súgtam Csabinak, hogy hozza be a csigákat. Csabi nem mozdult.
Ismét bosszankodtam kicsit és kimentem a konyhába a tálért, hogy végre megkínálhassam valamivel öcséméket. 
Néztem. 
Becsuktam a szememet, aztán újra kinyitottam, hátha csak optikai csalódás volt. 
Nem.
Nem az volt.
A tálon, aminek púpozva kellet volna lennie, néhány szikkadt kakaóscsiga árválkodott. Na jó, elnasiztunk az éjjel vagy egy tepsire valót, én még az ágyban is elmajszoltam egyet, de hol a többi?????? Csabi?! Hol a süti? 

"Hol lenne? A hasamban."


Hmmm.... anyaság! Izgalmas, kalandos, mosollyal és könnyel telve, felejthetetlen pillanatokkal, szívmelengető gyermeki meglepikkel, és a Tökéletes Szeretet felvillanásaival megmutatva, hová is törekszünk, milyen is lehet a Mennyország... Jaj, micsoda gyönyörűségeket is talált ki nekünk a Teremtő!








2015. május 12., kedd

Fészek-rendezés

Jól emlékszem még, azokra a napokra, amikor Petrával való kapcsolatom - nem túlzás - pokoli volt. Szinte képtelenek voltunk elviselni egymást. Sokszor a legapróbb dolgokra borult a bili, és a minimum némi sértett némaság, esetleg ajtócsapkodás vagy zsörtölődés volt, de nem egyszer előfordult, hogy bizony ordítoztunk egymással. Hiába no, a közmondás is úgy tartja, hogy két dudás egy csárdában... Így aztán amint lehetőség nyílott rá, a két dudás szétköltözött két csárdába. De jelentősen még akkor sem javult a kapcsolatunk. 
Időközben azonban rá kellett döbbennem szüleim halála kapcsán, hogy bizony az életünk túlságosan rövid ahhoz, hogy ostobaságok miatt rossz viszonyban legyünk embertársainkkal - különösen, ha adott embertárs épp közeli rokon, jelesül saját leánygyermekünk. Úgy döntöttem, hogy ezen változtatok, mégpedig úgy, hogy magamon változtatok. Végiggondoltam, mik azok a sarkalatos témák, amik szinte mindig veszekedésbe torkollanak. Elég egyértelműen két csoportba lehet sorolni őket: az egyik azoknak a témáknak a csoportja, melyekben egyikünk sem alkuszik meg és képtelenek vagyunk szót érteni benne (ilyen pl. a vallásgyakorlás kérdése) - ezeket egyszerűen el kell kerülni, mert értelmetlen belemenni. A másik a természetünk különbségeiből és azonosságaiból adódó problémák köre. Ebbe beletartozik ízlés, életmód, a másik életébe való szerves bekapcsolódás módja és mértéke. Nos itt viszont rengeteget lehet tenni. Végiggondoltam, mik voltak Anyámnak azok a dolgai, melyek idegesítettek, zavartak annak idején. Mi volt nekem rossz a hozzámállásában. Ezek után az esküvő időpontjának kitűzése környékén arra jutottam, hogy a legegyszerűbb, ha őszintén, sallangmentesen kommunikálunk egymással. Mondd meg mit akarsz, és azt is, mit nem. Ha van egy építő jellegű ötleted, akkor kivitelezés előtt egyeztesd le  másikkal. Ha van egy meglátásod, mondd el - EGYSZER!!! A másik hall, értelmes, nem kell ismételgetni semmit unásig. Rábízom, hogy a kapott tanácsot megfogadja, felhasználja-e. Kérdezz! Kérj!
S lám-lám: kapcsolatunk jóra fordult! Képesek lettünk az együttműködésre, az összhangra. Bár kisebb súrlódások adódnak így is, azért elmondhatom, hogy alapjaiban változott meg minden és határozottan kezdett jó lenni a dolog. 



Mióta "bejött a baba-project", azóta igyekszem még figyelmesebb és tapintatosabb lenni vele, és a tapasztalataimat bölcs módon átadni. Nem tukmálok, nem hemzsegek, nem okoskodok, nem szólok bele semmibe, nem erőszakolok rá kéretlen tanácsot. De igyekszem mindig ott lenni, ha mesélni akar, vagy kérdezni, vagy sírni. Igyekszem észrevenni, hogy mikor vár bátorítást és mikor "csak" meghallgatást. És ez így tök szuperül működik, jobb a kapcsolatunk, mint valaha álmodtam és nagyon jól kommunikálunk.

Így történt, hogy pénteken megkért, segítsek Gergőnek (Vej) kitakarítani és elrendezni mindent Dorka otthoni fogadására. Örültem a kérésnek, mert messze laknak, és így nem nagyon lesz lehetőségem, hogy napi szinten támogassam őket fizikailag. De az, hogy milyen állapotban van az otthonuk, mikor hazatérnek a kórházból, meglehetősen fontos dolog. Pláne igényes és perfekcionista hölgyszemély esetén. 

Szombaton tehát az Istentisztelet után elbúcsúztam a barátoktól és rohantam a randevúnk helyszínére. Gergő már várt. Útközben beszélgettünk orvosokról, szülésznőkről, kórházról és szülésről - meg az előző esti "Tejfakasztó buliról". Gergő - úgy tűnt - tele van élményekkel és már nagyon várja haza családja női tagjait. A családja. Az Ő Családja! Aminek ő a feje! Nem tudom, sosem voltam férj és újdonsült apa, de ez is egy fantasztikus érzés lehet... 
Kiérve házikójukhoz megebédeltünk és elolvastuk Petra "kívánságlistáját". Már munka közben döbbentem rá, mennyire hasonlít ez a lista ahhoz a feladat-listához, amit én írtam Neki amikor Csabi született és neki kellett előkészítenie a terepet a fogadásunkra. Jót derültem ezen a gondolaton. No de ne szaladjunk előre, térjünk vissza a mi kettőnk feladataihoz. Végigolvastuk, felosztottuk a teendőket és kezdetét vette egy vidám, dolgos, szorgos, ám igen hosszúra nyúló délután. Nagyon jó volt együtt dolgozni a lányainkért, s igyekeztem, hogy ezt Gergő is így érezze. Ismét csak a tapintatot hívtam ehhez segítségül: igyekeztem nem a tudálékos anyós szerepében pózolva nem osztogatni utasításokat. Inkább partnerként és szem előtt tartva, hogy Vejem a házigazda, azaz a Ház Ura. Remélem, hogy ez végre megalapozott egy hosszú, vidám és szeretetteljes anyós-vej kapcsolatot (eddig nem sok időt töltöttünk együtt, így nem került igazán sor az alapozásra.)
Menet közben végképp bebizonyosodott, hogy a barátnőmtől kapott kiságy csavarjait elnyelte a föld vagy elcsenték a házimanók. És mivel valami olyan speckó csavarok voltak, hogy nem pótolhatók, más megoldást kellett találni. Szóval irány a szomszéd, aki felajánlott még régebben egy kiságyat. Kiderült, hogy  nagyon szuper, 7 nyelven beszél, csak ha betesszük a szobába, akkor kell fölé egy gyűrűhinta, amivel átlendülhet az ember a szoba másik felére. Tehát ez az ágy se jó. Sebaj, IKEA nyitva, 8.000,- Ft-ért van kiságy, Olivér és öccsei meg arrafelé éppen. Bementek, megvették, egy darabig Olivér kísérte az ágyat és a srácokat, ott Gergő átvette őket, (ez este 8 után már) én addig megágyaztam az ifjú szülőpárnak, felhúztam a babaágyneműt, átnéztem még egyszer Dorka hazajövő felszerelését, stb.
Ez nem az ;-)
Ágy, fiaim, vejem megjöttek, összerakták az ágyat, én közben még felmostam a konyhát, előteret, visszaöltöztem civilizáltba, megágyaztunk Dorkánknak, helyre az ágy, villany leo, ugrás a kocsiba, mert fél 10 van már és 10-kor zár az Auchan, Petrának pedig zöldség kell másnapra! (Nem kért főttet, csak salátázni akart.)
Negyed éjfélkor már itthon álltam a zuhany alatt. És fogalmam sincs, mikor látom őket (illetve most, amikor a bejegyzést írom, már tudom, de akkor nem tudtam), mikor vehetem kezembe Dorkát, mikor engedi Petra, hogy megöleljem. Azt viszont pontosan tudom, hogy nem fogok tudni a két kiskamasz mellől naponta (esetleg naponta többször) elmenni hozzájuk, segíteni és örömködni. Tudom azt is, hogy lesz, amikor nem hallgatnak rám, lesz, amikor szerintem butaságot csinálnak. Tudom, hogy lesz, amikor konfliktus lesz köztük, amibe nem szólhatok bele. Tudom, pontosan tudom, hogy alaptermészetemmel homlokegyenest ellenkező viselkedést kell produkáljak: nem szólhatok bele kéretlenül, mert nem az én életem, nem az én házasságom, nem az én gyerekem
Hogyan leszek erre képes? 
Úgy, hogy AKAROM  őket és úgy döntöttem, hogy ez nem rólam szól, hanem róluk. Akarom őket, a boldogságukat és ezért szívesen szolgálom őket.
És talán még az is megtörténhet, hogy amikor már járókerettel is csak 3-4 lépést tudok majd tenni, akkor ők ugyanilyen örömmel szolgálnak majd engem.
Megkérdeztem Petrát, szeretné-e, hogy ott legyek, mikor hazamegy, vagy inkább csak szűk családi körben lenne.Utóbbit választotta és ez érthető: most lettek Család!
Emlékszem: én külön kértem, mikor Ákos született, hogy senki ne legyen itt, mikor hazaérünk, csak a 3 gyerek. Anyámék itt voltak és ez nagyon elkeserített, mert szerintem ennyi áldozatot meg lehet hozni. Pláne, hogy a szomszédban laktak szegénykék, és pár óra asszimiláció után úgyis áthívtam volna őket.
Csak akartam egy kis intim együttlétet a 4 gyereknek és magamnak...
És ez lebeg előttem végig Petra várandóssága és ezen a hét alatt.
(Csak mellesleg teszem hozzá: a távolság mit sem számít, mert naponta többször hosszasan beszélünk telefonon, s ez számunkra a világ legtermészetesebb dolga jelen helyzetben. De erről majd legközelebb.)
Ez persze még messze van,
de majd szeretnék 1 ilyen képet :-)

2015. május 11., hétfő

Ajándék Csabitól

Tegnap.
Vasárnap délelőtt - lustálkodás, előző nap kiheverése (hogy mit kellett kiheverni, azt majd egy köv. bejegyzésben).
Ülök a gépnél, Ákos a játszótéren, Csabi a kanapén a kezéhez nőtt telefonnal.
"Elvileg küldtem egy üzit fészen..." - mondja ő.
"Aha... Nem látom..." - mondom én.
"Várjá...Mingyá újraküldöm... Na most?" - mongya mondja ő.
"Megvan... Nézem." - mondom én.

Giccses kép könnyező nőről, ronda, kusza lapon. Nem baj, ha küldte, fontos.
Olvasom.
Döbbenek.
Könnyezem.
Köszönöm.
Puszilom.
"Nagyon szép... És a legszebb, hogy tőled kaptam..." - mondom én, lehajolva, megpuszilva.
Feláll, nyakamba csimpaszkodik. Szorosan megölel.
"Adok zsepit" - mondja ő.

***

Íme a szösszenet, amit küldött - zsepit készíts!

Kisfiú megkérdezte az Anyját: "Miért sírsz?"
"Azért mert asszony vagyok" - mondta neki.
"Nem értem" - mondja a fiú.
Az anya csak átölelte és mondta: "Nem is fogod soha megérteni."
 
Később a fiú az apját kérdezte meg: "Miért tűnik úgy, hogy Anyu ok nélkül sír?"
"Minden asszony ok nélkül sír"- ennyi volt az egész amit az apja mondhatott.
 
A kisfiú felnőtt és férfivá vált.
És folyton nem értette miért sírnak az asszonyok.
Végül felhívta az Istent és mikor végre kapcsolatba lépett vele megkérdezte: "Uram miért sírnak olyan könnyen az asszonyok?"
Az Isten így felelt:
 
"Mikor az asszonyt teremtettem különlegesnek kellett lennie.
Teremtettem neki vállat, elég erőset ahhoz, hogy elbírja a világ terhét, 
de oly gyöngédet hogy nyugalmat biztosítsanak. Adtam neki belső erőt hogy bírja ki a gyermek szülést és elutasítást melyet sokszor kap a gyermekeitől. Adtam neki keménységet amely segít neki folytatni ott ahol már mindenki feladja. Gondoskodni a családjáról betegség és fáradság ellenére panasz nélkül. Adtam neki érzést szeretni gyermekeit minden körülmény közt. Annak ellenére is mikor a gyermeke mélyen megsérti. Adtam neki erőt elfogadni a férjét hibái ellenére. Bordájából formáltam öt hogy őrizze az ő szívét.
Adtam neki bölcsességet hogy tudja, hogy a jó férj soha nem sérti meg a feleségét, de olykor próbára teszi az erejét és a döntő képességét, kitartani mellette minden viszonytagságba.
És a végén adtam neki a könnyet mely kicsordul és kizárólag csak az övé. Hogy fel tudja használni bármikor mikor szüksége van rá. Hogy mindent el tudjon viselni.Ahhoz a könnyhöz joga van.
Senki nem bír ki szó nélkül annyit mint az asszony.
Az asszony szépsége nem a ruhában van melyet hord. Nem az alakjába nem is abban hogyan fésüli a haját. Az asszony szépsége a szemeibe kell hogy legyen mert azok a kapu a szívéhez és a helynek amelyben a szeretet lakik.
/R. Revesa: Anya könnye /

(Nagyon szeretem a fiamat...) 

2015. május 10., vasárnap

Látogatóban

Péntek délelőtt végre be tudtam jutni az újdonsült anyukához és a babájához a szülészetre.
Mit mondjak? Izgultam nagyon. Az a huszonpár év, amióta ugyanott megszületett a Lányom - mintha csak pár hónap lett volna... Ugyanaz a zajos, büdös Üllői út, ugyanaz a kopott metrómegálló, ugyanazok a téglafalas épületek... Kívülről ugyan átalakult (illetve épp most alakul) a Női Klinika, de belül ugyanaz a fura hely: kórház is meg szentély is. Nyomorultság is és boldogság is. Bizonytalanság és büszkeség. A vér bűze és az édes babaillat. Zaklatottság és nyugalom. Hatalmas hormonális robbanások okozta hatalmas érzelmi hullámzások.


A világ legfurcsább és legcsodásabb dolga a szülés-születés-anyává válás. Az valami egészen titokzatos és megfoghatatlan az élet többi részéhez viszonyítva. A szerelem ehhez képest logikus matematikai képlet.
Itt apró, gyámoltalan emberkék lépnek be az Életbe! Honnan? Miért pont most és itt? Mit hoznak? Mit adnak majd hozzá a világhoz? Hogy kerülnek ide? Tényleg csak két pici sejt találkozása? Ez hülyeség! Itt ennél sokkal több történik, itt már nem csak két sejt van jelen - itt egy Új Ember van jelen, egy Új Ember, egy Új Jellem érkezik közénk! Vajon jól várjuk őt? Elég jól? Elég szeretettel? És elég tisztelettel?

Szóval megyek a kórházba, s felidéződnek az emlékek - sok emlék, hiszen 4 gyermekem született ott. Elsőként Petra. Kicsi gömbölyű lányka, apró kezekkel, picurka fülekkel. Duzzadt szemekkel... Ott símult hozzám először, ott ölelhettem meg, ott láthattam, ott érinthettem először. Ott kezdődött vele minden. Aztán a Fiúk. És most Ő - az Unokám.
Végre megtaláltam, ott jött felém halványzöld hálóingben, még mindig picit görnyedten, apró lépésekkel, sápadtan és fáradtan, maga előtt tolva kislányát a babák fektetésére szolgáló gurulós alkalmatosságban (sosem tudom meg a nevét, olyan mint egy elméretezett, áttetsző műanyag kád kerekes állványon). Nagyon édes kicsi baba - de ő tényleg az én Unokám? Tényleg nagyi vagyok? Tényleg ő az? Szegről-végről rokonok vagyunk? 
Jaj de furcsa... Nem is tudom... Mintha hasonlítana az újszülött Petrára... Jó lenne kézbe venni, ismerkedni vele, de itt nem lehet. Meg különben is, annyi megrázkódtatás érte szegényt az elmúlt 36 órában, hogy én már bizonnyal nem hiányzom a tetejébe. Mocorog. Tekergeti a fejecskéjét, remeg a keze... Annyira óvni való!...
És Petra? Hallgatom amit mond és közben nézem őt. Nézem az arcát és teljesen el vagyok hűlve: hisz ez nem is egy felnőtt nő! Ez egy kislány! Nézem, nézem, igyekszem a felnőttet, a függetlent, az önállót látni benne - de nem megy. A kislányt, a kislányomat látom: az arca, a tekintete, a hangja... Mind mint kislánykorában. Gyerek, egy gyereket látok...
Aztán a baba nyekeregni kezd. Petra odahajol fölé, igazít rajta valamicskét és csitítani kezdi. És még mindig, ahogy nézem őt, gyermekarcot látok. Az én gyermekem arcát... Aztán egyszercsak látom, ahogy megváltozik minden: e gyermekarcon hirtelen átsugárzik valami más - valami bensőséges, valami utánozhatatlan, valami megkapóan intim, valami lágy és figyelmes: átsugárzik rajta az 

ANYA!!!!