A minap bemutatkozó sorokat írtam egy levelezőlistára. Kedvenc időtöltéseim közé került rajta a giccses-csöpögős karácsonyi filmek nézése (nyár derekán is!). Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen movie középpontjába kerülök napokon belül. Nézzétek csak, mi történt velem ma.
Felmentem a lépcsőn, felszálltam a villamosra, amely pont akkor gördült a megállóba. Egy ülő nő odább húzta a lábát, hogy elférjek. Megköszöntem. Rám mosolygott. Aztán az Astoriánál leszálltam. Egy roppanás, egy halk reccsenés, villanásnyi fájdalom - és nem tudtam odébb lépni. Döbbenten álltam: most mi lesz? Se haza, se az irodába nem jutok el egyedül, ez világos. De mi történt?!
Igen, kopottak az ízületeim, igen hetek óta sajog a térdem, de MOST mi történt?!!
És mit tegyek?
Felhívtam az öcsémet - még otthon volt, mondta értem jön, de valahogy arrébb kéne mennem, mert nyilván nem tud a villamosmegállóba kocsival beállni. Na jó, akkor a változatosság kedvéért megint túlélünk. Vonszoltam magam a vizes korlátba kapaszkodva, valahogy átmásztam a zebrán (közben imádkoztam, hogy legyen elég hosszú a zöld), aztán segített a villanyoszlop, a hirdetőtábla és a házfal. Az emberek meg csak néztek, ahogy ott szerencsétlenkedtem. Egy öreg-öreg bácsi jött szembe tornacipőben és usankával a fején - egyedül csak ő nézett rám ijedt kifejezéssel arcán és aggodalmasan kérdezte: "Kedves, mi történt, baj van? Segítsek?" Komolyan ez volt az a kérdés, ami miatt nem sírtam el magam.
Sebészet, röntgen, ultrahang (itt még időpontot kérni is csak 15-e után lehetne, februárra - vagy januárra, ha fizetem), újra sebészet (ott valami van), ortopédia (az nem számít).
Itthon - egy unott kamasz, a laptoppal ölében és egy halálra rémült, aggódó 10 éves. Utóbbi ölel, szatyortalanít, ágyaz, fektet. Ebédet melegít, kenyeret szel, limonádét készít, vitamint ad. Őriz és őriz, el nem mozdul mellőlem. Este vacsit készít és önszántából mosogat, seper. Tündéri, előbújt belőle az ijedtségtől az igazi énje. Szegényke, eddig legalább engem nem kellett féltenie, erre most ez.
Át kell szervezni az irodai munkámat, mert nyilvánvaló, hogy nem tudok bemenni holnap. És át kell szervezni a hét privát programját, mert az is nyilvánvaló, hogy így nem fogok hobby boltba és piacra rohangálni, sem a fiúkat nem viszem nyiratkozni. Persze egy normális családban ez nem akkora gond, mert ott a férj, meg a nagyszülők, csak pótolják valahogy a kieső pótolhatatlant. De nálunk? Nálunk csak én vagyok. Már megint csak én! Persze barátnőm (aki a város túlsó végében lakik) azonnal felajánlotta segítségét bármiben, de azért lássuk be, nem rángathatok valakit naponta keresztül a városon kvázi házvezetőnőnek! Pont karácsony előtt, amikor mindenkinek rengeteg dolga van!
Mostanában hallottam, talán pont a lelkigyakorlatos napon, hogy meg kell tanulnunk kérni embertársainktól. Mert aki a testvérétől nem tud kérni, felebarátjától nem tud kérni, az nem tud kérni (és elfogadni) az Istentől sem.
Hát akkor?... Rajta! Levél a levlistára, segítsetek kedves ismeretlen ismerőseim, mert gáz van itt minálunk. Legnagyobb meglepetésemre fél órán belül megjött az első válasz, egy telefonszámmal. Aztán a következő és a következő.
És most itt ülök álmosan, fájós, sehogy-sem-helyezhető térddel, mégis boldogan, és karácsonyosan: nem vagyok egyedül, vannak jó emberek, van segítő jó szándék, vannak barátok és testvérek.
Sok a baj, a nyomorúság, a gond, de magányossá mi magunk tesszük magunkat, mert nem merünk kérő szóval fordulni a másik emberhez.
Sok a baj, a nyomorúság, a gond, de magányossá mi magunk tesszük magunkat, mert nem merünk kérő szóval fordulni a másik emberhez.
Boldog karácsonyt mindenkinek! Annak is aki cselekedni képes a segítséget - és annak is,
akinek csak a gondolataiban fordul meg - mert gondolatból lesz a cselekedet.
Így tanítjuk egymást.
Így tanítjuk egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése