2014. augusztus 31., vasárnap

István, a király

Tegnap este csodálatos élményben volt részem. Többszörösen csodálatosban, mert életem több oldalát is érintette. 
Kisebb fiaimmal meghívást kaptunk a Petőfi Csarnokba, az István, a király című rockoperára, a Remény Kis Emberei előadásában. Bár nagyon rossz napom(unk) volt és én személy szerint semmire sem vágytam jobban, mint ágyamba bevackolódni és kizárni a külvilágot, mégis elmentünk. Én azért, mert a nagyfiam hívott, akinek az elmúlt hetei az előadásra való felkészülésről szóltak - s bár nekem többször volt rá lehetőségem, hogy láthassam őt színpadon, sohasem éltem ezzel, mert borzalmasan lusta vagyok és bizonyos szempontból bezárult: utálok este kimozdulni itthonról. Az egyik gyerek azért jött velem, hogy találkozzon barátaival, akik várhatóan a szereplők között voltak, a másik meg csak. 

Természetesen az utolsó pillanatban értünk oda, természetesen nem volt máshol hely, csak közvetlen a színpad előtt kissé oldalt. De még innen is fantasztikus volt, egyszerű, de igen kifejező, látványos díszlettel, jó rendezői megoldásokkal és magávalragadó előadásmóddal. Nem műkedvelő gyerekek bájos karaoke-ját láthattuk, hanem tehetséges fiatal emberek komoly összmunkáról árulkodó színvonalas produkcióját. Minden perce hiteles volt. 
De vajon mitől volt hiteles?
"Nem kell olyan Isten, ki nem tud magyarul, szabad magyaroknak, nem kell ilyen úr" -  végigszáguldott az agyamon a kérdés, hogy vajon mit jelent e mondat a jelenlévő legalább 4 generációnak. Mit jelent annak a néhány őszbe csavarodott apám-korú úrnak, akik talán annak idején nagy Illés-rajongó ifjak voltak? Mit jelent a korombelieknek, akik 15-17 évesek voltunk a darab születésekor? Mit jelent azoknak a mai huszonéveseknek, akik a rendszerváltás éveiben születtek, és mit a mai tiniknek? Mit jelent a közönségnek és mit a színpadon állóknak? Mit a határon innenieknek és mit a határokon túliaknak? Egyáltalán léteznek a valóságban ezek a határok? Hiszen emberek vagyunk itt is, ott is. Magyarul beszélünk itt is ott is. Sírunk és nevetünk itt is ott is... 
Valóban ilyen egyszerű lenne az egész? Talán egyetlen magyar ember sincs, akiben ne merülnének fel súlyos kérdések, ha végighallgatja ezt a művet. De mennyire súlyosak azok számára, akik a színpadon és a színfalak mögött álltak tegnap este? Mennyire csapódik le a magyar történelem ezeknek a gyerekeknek, a Remény Kis Embereinek életében? És mennyire a mai európai történelem? A jelenleg Ukrajnában dúló háború? (Munkámból adódóan a híradásokból naprakész lehetnék e háborúval kapcsolatban, eleinte nyomon is követtem az eseményeket, majd elérkeztem egy olyan pontra, amikor be kellett csukjam a füleimet, a szemeimet, mert már feldolgozhatatlanná vált számomra. De mit látunk/érzékelünk ebből a szörnyűségből mi, akik itt az anyaországban élünk, s mit azok a gyerekek, akik onnan érkeztek?) S mennyire Európa- vagy világszintű jelenség az, ami nehézzé teszi a sorsukat, ami perifériára szorítja őket? Hány gyerek él árván, vagy mélyszegénységben? Hány gyerek nem tud sosem kitörni a nyomorból? Hány gyereket bélyegez meg egy életre, hogy intézetben nő fel? És hány gyerek nő fel úgy, hogy soha senki nem öleli meg? Hány gyerek él látszólag jó körülmények között, de darabokra tört szívvel, sérült lélekkel, torz énképpel, félelmek között? Hányan vannak, akik sosem lakhatnak jól? Hányan, akik kimagasló adottságokkal születtek, de mivel senki nem törődik velük, még írni-olvasni sem nagyon tanulnak meg? Mit jelent nekik a lehetőség, hogy találkozhatnak, és megtapasztalhatják, hogy - sajnos - nem egyedülálló a nyomoruk, vannak sorstársaik? És mit jelent azoknak az ifjú önkénteseknek, akik velük találkozva olyasmit tapasztalnak meg, amit én magam sem tudok - hála Istennek és Szüleimnek - elképzelni? Mennyire formálják át ezek a találkozások ezeknek a tulajdonképpen jómódban élő fiataloknak az érzelemvilágát, gondolkodásmódját? Hiszen ők családban nőttek fel, lehetőségük van tanulni, békében élnek. Egy ilyen komoly közös munka után valószínűleg senki nem ugyanaz többé, mint volt. De felfoghatom-e én kívülállóként ezeket a változásokat? Azt hiszem, csak kapiskálom mi történhetett a résztevőkkel az elmúlt napokban, hetekben. 
És persze felmerül bennem a kérdés, hogy mit jelent annak a papnak, annak az elhivatott embernek,  aki mindezt felvállalta, aki mindennek keretet ad. Csak halvány fogalmaim vannak (vagy még azok se) arról, mennyi munka, álmatlan éjszaka áll mögötte, mennyi imádság, mennyi vívódás... 

Kicsi fiaimnak is nagy élmény volt: a zene is, a színpadi képek is - de az igazi nagy élmény az volt számukra, hogy mindez személyessé vált, mikor a szereplőkben felismerték barátaikat, ismerőseiket. No és persze a bátyjukat. 
Mitagadás a fiam megjelenése a színpadon az én anyai szívemet is megdobogtatta. Bizony-bizony büszke voltam rá, és hálás, hogy én szülhettem meg, és én nevelhettem fel. Jó volt látni sudár termetét, szép vonásait, és tudni, hogy most MINDENKI, aki itt van, látja őt, és hallja ahogy pengeti a kobozt és énekel. Bár csak mellékszereplő volt, számomra - természetesen - ő volt a legfontosabb. 
De ez így azért elég sekélyes.
Valójában sokkal többről van szó. 
E mögött a büszkeség mögött ott van, hogy az elmúlt 3 hétben gyakorlatilag csak a mosnivalóját letenni jött haza - összesen egyszer találkoztunk futólag pár szót váltva egymással. Ott van, hogy valószínűleg ha ma vagy holnap este végre hazaérkezik, legalább 1 napot átalszik majd és talán enni sem kel fel. Ott vannak elmúlt hónapok vitái, veszekedései, amikor fejemhez vágta, hogy mit tudok én a nehéz sorsról, az emberi tragédiákról. (Iszonyúan megsértődtem persze. Most pedig szégyenlem magam. Lehet, hogy ez a történet áttételesen engem is formál?) És ott vannak a bennem felmerülő felháborodott kérdések, hogy ugyan már a taknyos huszonéves mit tudhat az életről! Ott van, amikor háziasszonyként és anyaként a hajamat tépem, hogy csak jön megy, ad-hoc módon él, nem lehet rá számítani, stb. És valószínűleg ott van, amikor az ő idegei feszülnek pattanásig, látva az én makacsságomat, megnemértésemet a saját gyerekeimmel szemben, látva a nevelési hibákat, amiket elkövetek, hallva borzasztó zsörtölődéseimet. Ott vannak mögötte a filléres gondok, amelyeket megosztott velem, s amelyekbe kívülállóként bele sem gondoltam eddig. És talán-talán ott vannak benne azok a meghatározó pozitívumok, amiket itthonról vitt magával, apámtól, nagyapámtól vagy tőlem. 
Lehetek rá büszke?... Lehetek büszke a szépségére? A szépség egyrészt szubjektív dolog, másrészt nem az én érdemem: a géneket, amiket örökölt, nem én választottam ki. Azért hogy jó adottságaiból ilyen szép izmos test formálódjon, nem én dolgoztam meg. 
Lehetek büszke a tehetségére, a teljesítményre, amit a színpadon nyújt? A tálentumot nem tőlem kapta, s nem én iskoláztam - ő saját maga kereste a saját útját, és maga gyűjtötte össze a tudást, amivel rendelkezi. Még csak azt sem mondhatom, hogy mindig, minden törekvésében maximálisan támogattam. 
Lehetek büszke arra, ahogyan ezekkel a nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozik, arra, amilyen elhivatottság ég benne? Erre aztán végképp nem, hiszen - azt gondolom - ez az elhivatottság és megértés pont saját sorsának alakulásából, gyermekkora keserű emlékeiből táplálkozik, s az, hogy ennek én is okozója voltam, igazán nem olyan dolog, amire büszke lehetek. 
Nem. Nincs itt semmi, amire büszke lehetek - annál inkább olyasmik, amikért hálát kell adjak Istennek. Hiszen Isten már ismerte őt, mielőtt az én méhemben megformálta. És szerette. Akkor is szerette, amikor nekem nem sikerült és akkor is, amikor az apja fordult ellene. Megtartotta őt és vigyázott rá. És bár engem is ismert, ismerte a gyengeségeimet, mégis méltatott arra, hogy ezt az embert rámbízta itt a Földön. Nekem adta azt a megtisztelő feladatot, hogy oltalmazzam, gondját viseljem, tanítgassam, neveljem élete hajnalán - legjobb tudásom szerint. 
Minden gyermekem születésekor tudatosítottam magamban, hogy világrajövetelükkel megkezdődik a tőlem való elszakadásuk. Tudatosítottam magamban, hogy nem az enyémek, csak életünk egy szakaszán különösen szorosan összefonódik az sorsunk, de később ennek a szoros fonatnak lazulnia kell, útjaink szétválnak, s nekem már nem lesz beleszólásom. Távolról kel figyelnem őket, s maximum annyit tehetek, hogy az ajtót nem zárom be utánuk. 
És igen, tegnap este minden eddig leírt mellett, ellenére és azokkal együtt, számomra a legnagyobb, a legkatartikusabb élmény ez volt: láthattam a fiamat másként. Eddig csak úgy láttam, mint szülő a gyermekét, mint a kicsi fiaim bátyját,  azt tapasztalhattam meg, hogy ő része az én életemnek, sőt életem egy jelentős része róla szól. Most azonban bepillantást nyerhettem az életének abba a részébe, amely nem hozzám kapcsolódik, amely nem szól rólam - a sajátja. Láthattam milyen EMBER ő - tőlem függetlenül. Láthattam a mosolyait, örömét a pártfogoltjai sikerei felett. És láthattam valami csodálatosat: láthattam őt sírni. Már nem mint kisfiút, aki megütötte magát, vagy akinek eltört a kedvenc játéka. Hanem láthattam őt sírni, mint érett személyt, mint férfit. Csak találgatni tudok, mik csalták elő ezeket a könnyeket: fáradtság, katarzis, a siker (nem a sajátja - ez biztos!)  öröme, az a sok nehéz titok, amikkel e gyerekek révén találkozhatott - nem tudom... Talán mindez együtt. De a férfikönny varázslatos ritkaság: mély érzésekről, nemes szívről és tartásról árulkodik. 
Tegnap este láthattam, hogy a fiam "készen van": megtalálta az útját, személyisége érett, gondolkodása felelős, érzései tiszták. Már nem gyermek többé - de még képes gyermek is lenni. 
Olivér - köszönöm, hogy meghívtál, hogy számítottál a jelenlétemre. És köszönöm, hogy teszed a dolgod. 

(A főpróbáról és a felkészülésről itt láthattok fotókat, a Remény Kis Embereiről pedig itt tudhattok meg többet.)
(Ezen a helyen a 31-i híradó részletét találjátok a témában.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése