Ülök az irodában, fásultan hallgatom a rádiót. Két hírblokk közt egyszer csak felsír a szaxofon, s néhány taktus után valami mélyről jövő fájdalom összeszorítja a gyomrom. Gyorsan odébb tekerek, de már késő: a könnyek kibuggyannak és gondolataim már messzire járnak a jelenlegi belpolitikai helyzettől.
Anyám nagy kedvence volt Kovács Kati, aki valóban kivételes képességekkel és természettel megáldott előadóművész. Ez a dal pedig abszolút anya szívéből szólt. Ahogy hallgatom, most is érzem az ő fájdalmát. Azt a fájdalmat, ami a megnemértett, elhanyagolt, háttérbe szorított, egész életét feláldozó asszony jellemzője. Azé az asszonyé, aki meg van győződve arról, hogy férje, akinek lábai elé tette egész életét, túllépett rajta, ingyencselédnek tartja, netán szégyenli - hiszen a tovaszálló évek nem kímélték az ő külsejét sem. Anyám javíthatatlan álmodozó, szentimentális, de legalábbis mélyen romantikus természet volt. Hercegről álmodott fehér lovon, messzi tájakról, magas hegyekről, felejthetetlen tengerparti sétákról, érzelmes, szerelmes pillanatokról. Ugyanakkor rendkívül zárkózott, hűvös nő volt.
... Hűvös? Valóban? Nos, meggyőződésem, hogy a már-már jeges látszat mögött izzott a lelke, a szíve. Tele volt elfojtott szenvedéllyel. Utolsó 1,5-2 évtizedét szomorúan élte le a maga emelte börtönben, otthona falai között, valódi barátok nélkül, magányosan. Napjai azzal teltek, hogy Apámat várta haza ebédre és ellátta a háztartást. Sokat szenvedett ebben az időben attól, hogy újra és újra erőt vett rajta a meggyőződés: házasságukban ott a Harmadik. Szeretet nélkül kellett élnie. Aztán megbetegedett és meghalt.
De valóban megnemértett, elhanyagolt, háttérbe szorított asszony volt, akit férje nem szeretett már, sőt megcsalt?
Apa végig szívvel-lélekkel ápolta, mindent megtett a gyógyulása érdekében, amit csak tudott. Apa, aki valódi workoholic volt, azután, hogy Anya ágynak esett, napjában többször hazajött az irodából, hogy ápolja, ellássa Anyát. Amikor még súlyosabbra fordultak a dolgok, egyszerűen hazaköltöztette az irodát és egyszerre volt mérnök és szakápoló. Bevásárolt, főzött, mosott, mosdatott és pelenkázott. Igaz, volt hogy elszakadt a cérna, s nem a kellő türelemmel, szelídséggel szólt Anyámhoz, de talán meg lehet érteni, ha felőrölte a helyzet. Anya utolsó napjaiban Apa az iroda és a kórház között ingázott - megfeszített munkája eredményéből fizette pl. az apartmant a kórházon belül, hogy Anya a lehető legkényelmesebb és legdiszkrétebb körülmények között, a legszínvonalasabb ellátást kapja. Az utolsó percekben csak azért nem ő volt mellette, mert már annyira kimerült volt, hogy öcsémmel hazaküldtük pihenni, s mivel belátta, hogy már nem tehet semmit, hazament. Otthon legalább egyedül volt, nem kellett senki előtt erősnek mutatnia magát...
A veszteségbe rövid idő alatt ő maga is belebetegedett. Szinte ugyanazon az úton ment el, mint Anyám.
De előtte még sokat, nagyon sokat beszélgettünk. Ezekből a nagyon nyílt, bensőséges beszélgetésekből kiderült, milyen mérhetetlenül szerette Anyámat. Látta a hibáit, s az okuk egy részét is tudta, s mégis szerette. Nagyon. Teljes szívével, teljes lelkével. Az egész életét neki szentelte. És őt még a halál sem választhatta el asszonyától. Az utolsó pillanatig azt vallotta, hogy neki van felesége. Bármit odaadott volna azért, hogy újra vele lehessen. Nem panaszkodott, nem sajnálta magát - csak elenyészett...
Soha nem mondta - de valóban nem tudott nélküle élni...Soha nem mondta ki.
Mint ahogy neki Anyám sem mondta soha, hogy mire vágyik és milyen kételyek gyötrik. Csak egyszer kellett volna ilyen mélységekről beszélni. Csak egy kicsit kellett volna jobban figyelni, hogy megtanulják egymás szeretetnyelvét. És akkor nem élnek el egymás mellett és nem halnak meg szomorúan, veszteségekkel terhelve...
Gyönyörű példát mutattak odaadásból és önfeláldozásból. De azt is megtanultam tőlük az utolsó hónapokban, hogy az élet nagyon rövid ahhoz, hogy elhallgathassuk párunk, gyermekünk, barátaink, embertársaink elől, mennyire szeretjük őket, s hogy szemérmesen titkolgathassuk, mire van szükségünk a boldogsághoz, megelégedettséghez, hogy mi az, amiről úgy érezzük: "nekem is jár"...
