Bózsva másodszor

És íme a sorozat második része, igen tanulságos történet.




Bózsva – másodszor

(2011.08.07-20.)

Végre elhagytam Pestet! Csak ülök, bámulok ki az ablakon és mosolygok. Mélységes mély derűt érzek. Mint tavaly: most is látom a futó síneket, az elrohanó fákat, érzem, hogy ismét elhagyok – ha csak egy rövi időre is – minden gondot, bajt, bánatot, kötelezettséget. A különbség csak az, hogy most pontosan tudom, hova megyek: Isten tenyerére. Most is ismeretlenek közé, de a hely már nem idegen, hanem otthonos és 1 hét múlva ismerős arcokkal is találkozhatom majd. Csabimmal tegnap este döbbentünk rá, mi is lesz a legcsodásabb a jövő hétben: úgy leszünk együtt, hogy semmi dolgom nem lesz. Csak Együtt Leszünk, és kész!! Minőségi idő. Azt hiszem, mostmár nagyon várják.

Amikor gyermekfejjel kerestem az Istent... milyen lelki tájakat bejártam...

Amikor azt olvastam: „tartózkodjál a vértől”, nem ettem meg a véreshurkát, pedig szerettem.

Amikor új életet akartam kezdeni, s ezért levágattam a gyönyörű hajam, s közben imádkoztam, hogy fogadja el az Úr áldozatul, s segítsen megtalálni a Hozzá vezető utat.

Amikor kezdtem szimpatizálni az iskolai tanulmányaim alapján a reformációval, mert kevésbé képmutatónak láttam, mint az anyavallásomat...

Az a zűrzavar, amit a különböző felekezetek közötti kutakodás, keresgélés jelentett.

De legalább keresgéltem.

Azután történt valami... de nem tudom már mi, ami miatt abbahagytam a keresést. És most meg itt vagyok. És keresek tovább.

Mert ugyan azt hittem, hogy megtaláltam Őt és készen vagyok, mégsem így van, és a jelenlegi állapotom nem lehet végleges...

¯¯¯

A Kerek-kőnél mindíg csodák történnek... Igazi, valódi csodák.

Mert a világunkban az egyik legnagyobb csoda, amikor az ember legyőzi önmagát. Saját gyengeségeit. Az elmúlt nyáron ez történt. Legyőztem gyávaságomat, félelmeimet, súlyomból adódó hátrányaimat, tapasztalatlan-ságból adódó ügyetlenségemet, és – nem utolsó sorban – megtanultam segítséget elfogadni.

Akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez Isten segítségével történhetett csak meg. Csak örültem a sikernek, a győzelemnek, és a csodálatos látványnak a csúcson.

Ma azonban talán még fontosabb dolog történt, talán a következő lépcsőfok (?) – nem tudom.

Már este előtörtek a félelmeim, amelyek tavalyi emlékeimből (meredek hegyoldal, keskeny gerinc, gördülő kövek, lecsúszó avar) táplálkoztak. Egész délelőtt ingadoztam, de végül győzött a szitakötők emléke, melyek táncában előző alkalommal a csúcson gyönyörködhettem.

Nekivágtam. A Fiúknak a lelkére kötöttem a komolyságot és a fegyelmet. Minden jól ment. Elérkeztünk az utolsó szakaszhoz. Eleinte itt is jól haladtam, de egyre nehezebben, lassabban, támaszt keresve, de közben a Fiúkat is szemmeltartva. Egyre távolabb kerültek tőlem, kissé oldalt tértek a csapattól – kezdtem aggódni.

Elfogadtam Attila felajánlott segítségét. Néha megcsúsztam, de Attila erősen, stabilan tartott. Az erőfeszítéstől dobolt fülemben a vér. S egyszercsak a doboláson át meghallottam egy hangot odabent: „Add fel! Nem tudod megcsinálni! Állj meg! Lezuhansz! Add fel!”

Összeszorítottam a fogam, megfeszítettem magam, s azt mondtam magamban: „De megtudom! Megcsinálom! Akkor is! Nem adhatom fel, mert itt nincs visszaút! Menni KELL!”

Továbbhaladtunk. Rövid idő múltán újabb hang odabent:

„A Kicsik! Hol vannak? Egyedül vannak! Nem éred el őket és veszélyben vannak! Add fel! Lezuhansz! A Kicsik veszélyben vannak!”

Nem tudtam hátrafordulni értük mert leszédültem volna. Fogalmam sem volt hol tartanak, merre mennek, s ha bajba kerülnek, hogyan segíthetnék nekik. Attila ugyan bíztatott hogy semmi bajuk, szépen haladnak, de nekem ez kevés volt. Nem szokott – és küzdöttem is ellene – de kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Egyre nehezedtek a lábaim, s közben nem szűnt meg a hang odabent: „Nem megy, add fel! Hol vannak a gyerekeid? Le fogsz csúszni! Vagy közülük az egyik!”

S ekkor végre, hirtelen, amikor már tényleg úgy éreztem, hogy feladom, kiszakadt belőlem:

„ISTENEM SEGÍTS!”

A hang odabent eltűnt. Már csak néhány lépés volt hátra... S a legutolsónál megcsúsztam. Mégis elhasaltam, nem volt támasz a lábam alatt. Megszólalni? Nem tudom, kimondtam-e tényleg, vagy csak gondoltam: „Istenem segíts!” Még valaki felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, összeszedtem magam, s felértem. Rámtört a sírás. A Kicsik persze rendben voltak, Ákos kissé kimerült, voltak félelmei, de nem érte semmi baj, Csabi meg pihenő nélkül ment volna tovább.

A lelkierőm fogyott el: színtisztán találtam magam a Kísértő hatása alatt, s nem segített akarat, kitartás, csak Isten szent neve.

¯¯¯

Persze bővelkedtünk még csodákban a többi napon is.

Közösen megélt, lélegzeteket megakasztó, minden jelenlévőt szinte sokkoló, bizonyító erejű csodákban, mint a „véletlenül” arra furikázó erdész a lódarazsak támadása után, vagy a nyílt töréshez villámgyorsan helyszínre érkező mentő. Ezekről nem írok, mert akkor annyira megbénított, hogy nem tudtam jegyzetet készíteni, a visszaemlékezés meg talán suta lenne. Azt gondolom, ezekre mindannyian egész életünkben emlékezni fogunk, s talán avatottabb toll már papírra vetette a történteket. 

Mindenesetre azért hozzáfűzném, hogy hazaérkezésünk után sokaknak elmeséltem mondhatni tanúságtételként e történeteket és azt kívántam minden ismerősnek, adja az Úr, hogy megtapasztalhassák az azonnali imameghallgatás csodáját.

És voltak apró(?) csodák, melyek nem tűntek fel senkinek, csak azoknak, akikkel történt. Vagy talán még nekik se... Mert csoda volt a jelenlét, az együttlét. Csoda volt a közösség élménye, a testvérség megélése. Az, hogy ez a sok ember egy nagy családként mozgott együtt. Hogy voltak, akikkel már egy összenézésből is értettük egymást. Hogy otthon lehettünk e festői vidéken.

Számomra öröm volt azt látni, hogy a fiaim szinte azonnal megtalálták a helyüket a táborban. Boldogság volt azt látni, mennyire örülnek a szabadságnak, a friss levegőnek, a kis faházacskának, és mindennek, ami nem Pest. Öröm volt látni, hogy gyorsan felvették a helyi szokásokat, szinte zökkenőmentesen.

De a legnagyobb öröm számomra az a valódi csoda, amely ott kezdődött Isten tenyerén, Bózsván az erdőben és a táborban: a hatalmas változások Csabi fiam lelkében, személyiségében. Az a hihetetlenül felgyorsuló érési folyamat, mely rendkívül figyelmessé, megbízhatóvá tette/teszi a gyermeket. Ahogy eddig csak csírázgató empatikus készsége hirtelen szárbaszökkent, s talán már lassacskán ki is virágzik. Ahogy az a bizonyos vágyott felelősségérzet és kötelességtudat, amit sehogyan és semmivel nem tudtunk itthon felébreszteni benne, most minden látható ok nélkül hirtelen ott volt.  Hatalmas, jó irányú változások indultak meg benne ez alatt a hét alatt, olyanok melyekről nem is álmodtam, mikor úgy döntöttem, elviszem őket oda.

Számomra ez is csoda... Valódi csoda...

Menü 2013.09.18-2013.09.24.

 

Tegnap csatlakoztam az őszi 30 napos vegán kihíváshoz, a menüsort onnan kaptam email-ben. Annyit változtattam csak rajta, hogy nekem a hét első napja nem hétfő lett a menü szempontjából, hanem szerda, két okból. Egyrészt mert kissé késve csatlakoztam (elvileg múlt péntekig lehetett volna), másrészt nekem kedd az a napom, amikor sosem kell az irodában lennem, tehát ez tud lenni a stabil bevásárlónapom a piacon és a bio-boltban. A receptek java része megtalálható  a Vegagyerek.hu-n, amely egyike a kedvenc gastroblogjaimnak. Komoly minőséget képvisel és sok támaszt ad azoknak az anyukáknak, akik gyermekeiket (is) vegetáriánus módon szeretnék táplálni. Tehát mostantól 4 héten át a Vegán Kihívás menüsorát használom én is és ajánlom figyelmetekbe. (A tk. mindíg a teljes kiőrlésűt jelenti! És még egy változtatás: a quinoa helyett én valószínüleg kölest fogok használni - mert az van itthon, és tudom, hogy a fiaim is megeszik)

SZERDA
Reggeli:	Növényi tejes gyümölcsturmix, olajos magkrémes pirítós
Tízórai:	Gyümölcs (müzliszelet)
Ebéd :	Tk penne, paradicsomos,spenótos,fokhagymás szósszal
Vacsora:	Sárgarépás,zöldleveles babsaláta, citromos-olivás öntettel
CSÜTÖRTÖK
Reggeli:	Amarantos-gyümölcsös kukoricapehely-reggeli
Tízórai:	Gyümölcs (margarinos kenyér)
Ebéd:	Mediterrán kölestál
Vacsora:	Bazsalikomos vöröslencseleves, pirítóskenyér
PÉNTEK
Reggeli:	Amarantos, tk mini palacsinták gyümölccsel
Tízórai:	Palacsinta
Ebéd :	Maradék leves, quinoa-fasírt, zöldsaláta
Vacsora:	Zöldborsós, füstölt tofus saláta
SZOMBAT
Reggeli:	Őszi gabonakása
Ebéd:	Egyszerű tészta- vagy babsaláta
Uzsonna:	-
Vacsora:	Tepsiben sült zöldségek, saláta
VASÁRNAP
Reggeli:	Pirítós, magkrém/lekvár, gyümölcs
Ebéd :	Paradicsomos szendvics
Vacsora:	Pirított zöldségek, avokádókrém
HÉTFŐ
Reggeli:	Napindító turmix tetszőleges gyümölccsel
Tízórai:
Ebéd :	Polenta, pirított vegyes zöldséggel, saláta
Vacsora:	Tökmagpástétom, pirítós, nfriss zöldségek
KEDD
Reggeli:	Pirítós,magkrém, lekvár
Tízórai:	Gyümölcs
Ebéd :	Csicseriborsós gabonaegytál
Vacsora:	Vegán burger

Bózsva - először

Sajnos ezt a bejegyzést újra kellett szerkesztenem, mert a technika ördöge belepiszkált és valahogy eltüntette a már közzétett anyagot. Még szerencse, hogy az erdeti fogalmazvány el van mentve a laptopomon, így most újra bemásolhatom. De arra sajnos egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen felvezető szöveggel és képanyaggal fűszereztem - így most be kell érjük az eredeti naplórészlettel. Remélem így is kedves olvasmánnyá válik.

2010. AUG.08-15.

MIT JELENTETT EZ A HÉT SZÁMOMRA?

(Visszaemlékezés és gondolatok első bózsvai táborozásomról)

Immáron hónapok óta forgatom magamban gondolataimat, érzéseimet, benyomásaimat, felismeréseimet, eközben koptak is csiszolódtak is. A következőket  elsősorban nem magamnak írom le, mert bennem kitörölhetetlen nyomokat hagyott ez a rövidke időszak, hanem Neked, mert akár ismerős számodra Bózsva, akár most hallasz róla először, fel kell hívnom rá a figyelmet. Fel kell rá hívnom a figyelmet mert ott megtapasztalhattam, hogyan működik Isten az életünkben – ha hagyjuk.

Azt hiszem alapvető probléma az életemben, hogy híjján vagyok a reális, pozitív énképnek. Tisztában vagyok bizonyos jó adottságaimmal, de az önbizalmam mégis elég ingatag. Nehezen hozom meg a legkisebb fajsúlyú döntéseket is, mindíg  bennem van a „De mi lesz akkor, ha...” kezdetű mondat. Halogató típus vagyok. Nem vagyok ostoba ember (bár csináltam már jónéhány ostobaságot), ezért elvben tisztában vagyok az olyan alapvető igazságokkal, hogy pl.: „a nemdöntés is döntés”, „a félelem vonzza tárgyát” de valahogy a saját életemben nagyon nehezen tudom alkalmazni őket.

Aztán ott vannak a fóbiáim: pl. az eltévedéstől, ismeretlenben éjszakázástól való félelem. Az eleséstől való félelem. A nevetségessé válástól való félelem.

Fentiekből látható, hogy már az is nagy dolog volt, hogy egyedül nekivágtam az utazásnak. Nem kértem senkit, hogy vigyen el kocsival, nem kerestem utitársakat, akikhez csatlakozhattam volna, hanem teljesen egyedül nekivágtam.  Ez volt a hét első élménye: az egyedül, felnőtt módra, csak magamra hagyatkozva utazás.

Igyekeztem komolyan és tudatosan megélni, hogy távolodom Budapesttől. Fizikailag is lelkileg is. Magam mögött hagyom a gondokat, a kötelezettségeket, a tragédiát, a bánatot, a hajszoltságból adódó  kimerültséget, lélekölő monotóniát, mindent, ami lehúz, kiszárít, kifoszt, leterít. S amint ezek mögöttem maradnak, lelkem bugyrocskái kiürülnek és újratölthetővé válnak. És visz a vonat valami új felé. Valami jó felé. Nem tudom mi az, nem tudom, mit találok abban a kis hegyi faluban, abban a táborban. De egészen biztos voltam benne hogy valami JÓ. Igyekeztem nem elvárásokkal érkezni, hogy ne érhessen nagy csalódás. Azért mentem, mert változni akartam és változtatni, s kerestem ennek a módját, s az erre szolgáló erőt. Valami újat kerestem, ami megújít engem is.

El kellett menjek itthonról a közhelyesen zajos és büdös nagyvárosból, ki a természetbe, a csendbe, ahol közelebb kerülhetek Istenhez. Azért is „csaptam le” erre a táborra, mert hegyvidéki túrákat ígért, gyönyörű környezetben, mert bibliatábor és vegetáriánus koszt van, tehát valószínűleg a többi táborozó is hasonlóan gondolkodik mint én, azaz keresztények, szívükön viselik a Föld, a természet sorsát és egészséges életformát igyekeznek élni. Tehát nagy esélyem van rá, hogy jól érezzem ott magam.  

A vonaton arra gondoltam, ez a hét a Bizalomról fog szólni, a Bátorságról, önmagam felvállalásáról. Vágyaim felvállalásáról, arról, hogy nem szoríthatom mindíg háttérbe a saját szükségleteimet, különösen a mentális szükségleteimet nem, Nem szólhat arról az élet, hogy mindentől megfosztom magam: szemlélődéstől, elmélkedéstől, imától, mert „nem érek rá” a rengeteg fölösleges, hiábavaló napi teendőtől. Most kilépek az évtizedes ostoba rutinból és elindulok. Talán képletesen szólva is.

És végre megérkeztem. Kifacsarva, fáradtan az 5 órás utazástól, emiatt kissé nyűgösen, de végre megérkeztem.  (A fáradtságra, a környezetváltozásra és a saját magammal szemben támasztott elvárásaimra szervezetem kb 24 órás erős fejfájással reagált.)

A környezet valóban gyönyörű. Ha még nem jártál arra, feltétlen menj fel a közeli jövőben 1 vagy inkább 2-3 napra! Fenséges!!! Magas hegyek, hajnalban felszálló vastag pára, nappal ragyogó kék égbolt, a háborítatlan természet érzete annak ellenére, hogy lakott terület.

Aztán megkezdődtek a csodák. Számomra legalábbis azok voltak.

Azon még csak mosolyogtam, hogy „véletlenül” volt jópár előadás, ami engem, azaz jellemhibáimat, rossz szokásaimat  érintette és más megvilágításban esetleg érthetőbbek lettek számomra. Márpedig megszabadulni csak ezután tudok majd tőlük. A megismerés, megértés után.

De a legnagyobb csodákat talán a kirándulásokon éltem át: a saját (eleddig előttem ismeretlen) bátorságom, kitartásom csodáját. Azt hogy némi kedves rábeszélés után el mertem fogadni a segítséget, s nem éreztem úgy, hogy ezért, vagy nehézkességemért, edzetlenségemért a hátam mögött megmosolyogna bárki is, hogy ez szégyellni való lenne. Az a boldogság, hogy képes voltam a többiekkel felmászni a csúcsra, úrrá léve félelmemen, elmondhatatlan. És azok a látványok, amik így elémtárulhattak!! Szó szerint habzsoltam befelé a szépséget, harmóniát, békét, amit szemem beivott. Tudatosan igyekeztem belőle „béke-befőtteket” eltenni a sötét, morcos, gondterhelt téli hónapokra.

Azt csak szőrmentén említem, hogy baráti kapcsolatok is kezdtek szövődni, s talán nem fognak elenyészni (Egy hét kevés arra, hogy valóban erős kapocs váljék ezekből az ismeretségekből.)

Szívet melengető volt, ahogy én az ismeretlen kis idegen senki arcot kaptam az ottaniaktól, mire vége lett a hétnek. Ahogyan kedvesen, természetes gesztusokkal megerősítették bennem, hogy fontos vagyok, figyelnek rám. Önmagamért.

Nagyon vidáman, testben és lélekben felüdülve, megerősödve, egy pozitívra egészült énképpel, másokkal való megosztásra váró élményekkel jöttem el, mikor letelt a hét. Ahogy kifordultam a tábor kapuján, már azon járt az eszem, hogy jövőre is jönni kell, s a fiaimat is el kell hozzam, mert ezt az Isten tenyerén pihenést nekik is meg kell érezni.

Az ezután következő egynapos kóborlásom Sárospatakon már egészen egyszerű volt, boldogító és síma. Pedig hogy tartottam ettől is még néhány hete: nem tudtam eldönteni, hogy a vágy vagy a félelem erősebb-e bennem. A tábor után azonban már ez nem volt többé kérdés. Ez is a sok-sok pici egybeesés egyike volt, melyek a táborba jutásomat és ottlétemet övezték. Mármint hogy pont Sárospatak közelében voltam és nem az ország másik felében.

De az igazi csoda csak ezután következett. Amikor hazajöttem és meg kellett kezdenem újra a dolgos, sőt túldolgos hétköznapokat, melyek oly gyorsan fel szokták őrölni az idegeimet. S azt kellett észrevegyem magamon, hogy nem jövök ki oly hamar a béketűrésből, tovább meg tudom őrizni a nyugalmamat. Szeretetteli határozottsággal tudom gyermekeimet fegyelmezni. Nem háborítanak fel annyira (fölöslegesen, hisz nem áll módomban bármit is tenni) az ostoba, értelmetlen, kicsinyes dolgai az életnek. Egyszerűen megszelidített a tábor. Azaz hogy Isten szinte kézzelfogható közelsége szelidített meg. Nemmondom, van itt még tenni-, változtatnivaló bőven, de valami hatalmas lépést tettünk meg együtt Ő és én.  

Van akinek már elmondtam, most itt is le kell írnom: ott megtapasztalhattam, hogy Isten minden veszteségünkért, fájdalmunkért kétmarékkal méri a kárpótlást. Csak észre kell venni és el kell fogadni. Mert Ő feltétel nélkül szeret minket, s ha beengedjük az életünkbe, csodás könnyedséggel vezet a jó úton bennünket.

 Már korántsem vagyok olyan könnyed, mint szeptemberben, időben még oly közel Bózsvához. Ám mégis: nagy örömmel tölt el, hogy bár már november van, mégis még mindíg tart annak a sok jónak a hatása amit ott átélhettem, megtapasztalhattam. Az elültetett magocskák ott duzzadoznak bennem, s csak a megfelelő időre várnak, hogy szárbaszökkenhessenek.

Köszönöm Uram, hogy odavezéreltél.

 (Újra közzétéve: 2014.01.05.)